Laky Teritől búcsúzom a kollegák, tanítványok nevében. A nyolcvanas évek eleje óta ismerem őt az egyetemről, ahol tanított, és közös munkahelyünkről, az azóta mindenféle más névre keresztelt Munkaügyi Kutatóintézetből. Alig hihető, de ez már több mint húsz év az életünkből.

Két nappal halála előtt láttam utoljára. Egy finn kollégákkal közösen írt tanulmányunkhoz fűzött megjegyzéseiért mentem hozzá. Lelkemre kötötte, hogy hozzam el az Intézetből a postáját. A munkatársai által rám bízott három vastag boríték más, folyamatban lévő munkáinak anyagait tartalmazta. Rendületlenül dolgozott, természetes volt ez számára, még betegen, a kórházi körülmények ellenére is.

Bírálóként, opponensként Teri gyakran azzal kezdte a jelölt méltatását, hogy magasztalta annak szorgalmát, majd áttért a munka érdemi méltatására, vagy éppenséggel elmarasztalására, Persze tudtuk, hogy ő a legszorgalmasabb mindannyiunk közt. Úgy '91 táján, már 65 évesen új projektet talált ki. Elhatározta, hogy évente összeállít egy-egy kötetet a magyarországi munkaerőpiac aktuális folyamatairól. Ez egyszemélyes intézménnyé tette őt. Többször éltem meg külföldön, hogy munkahelyemet azonosították a ?munkaerőpiaci folyamatok? sorozattal. Pedig tudjuk, hogy ez nem az Intézet produktuma volt, hanem egyedül az övé. És tudjuk, hogy ezek az elismert művek milyen kisszerű, néha egyenesen megalázó körülmények között születtek.

Teri következetes liberális volt. Végsőkig hűséges értékeihez. Toleráns, de ugyanakkor kíméletlen vitapartnerként nem engedett szakmai elképzeléseiből, de ezt mindig a jobbítani akarás szándékával tette. Saját akadémiai karrierjénél fontosabb volt számára, hogy véleménye, kutatási eredményei eljussanak a politikacsinálókhoz. Még akkor is, ha sokszor úgy érezte, azok nem igen hallgatják meg.

75. születésnapján tanítványai nevében azt meséltem el az ünneplő közönségnek, hogy kopott intézeti szobájában az íróasztallal szembeni kényelmetlen szék mindig foglalt: régi és új barátok, hazai és külföldi kollegák, diákok és már tekintélyt szerzett kutatók zarándokolnak hozzá. Tanácsait, útmutatásait kérik, vagy éppen csak egy kis baráti beszélgetésre, néhány bíztató szóért jönnek. Mást persze nem is remélhettek, hiszen jól kamatoztatható kapcsolatokkal, anyagi forrásokkal Teri sohasem szolgált. Jóllehet, szakmai bizottságok és kuratóriumok tagjaként akár ebben is segíthetett volna. De mintha erre alkalmatlannak tartotta volna magát. Az előnyszerzés, az, hogy munkájáért a kutató pénzt kap, kívül esett gondolkodásán. Azt tartotta fontosnak, hogy tanítványai, munkatársai valódi kérdéseket tegyenek fel, eredeti kutatási eredményekhez jussanak.

Beszélgetéseinkben Teri a másik fél véleményét mindig nagyon figyelmesen hallgatta meg, de makacsul ragaszkodott saját nézeteihez. Mi, fiatalabbak persze értékítéleteit néha túlságosan sommásnak éreztük, zavart bennünket, hogy nem tartja sokra a tőle idegen, szofisztikált kutatási módszereinket, hogy egyszerűen érdektelennek minősíti nehezen kikínlódott eredményeinket. Annak az ötvenes években indult generációnak volt az egyik meghatározó személyisége, akik szemében előbbre való volt az igazság kimondása, mint a tekintélytisztelet, akiknek életeleme volt a kritika, és akik az újfajta divatoknak nemigen hódoltak be. Kár lenne tagadni, rengeteget vitatkoztunk vele, sokszor mérgesek is voltunk rá, ha nem tudtuk meggyőzni.

Saját fiai mellett mi is gyermekei voltunk. Élveztük szeretetét, aminek biztonságából olykor lázadtunk is ellene. Jó volt, hogy ezt megtehettük. Szeretete, barátsága ettől mit sem csökkent.

S most, hogy itt hagyott bennünket, nincs kinek megmutatnunk félkész írásainkat, nincs kivel vitatkoznunk, s nincs kivel ebéd közben megbeszélnünk napi gondjainkat. Soha nem fogjuk elfelejteni barátságát, a tőle kapott kritikát, bíztatást és támogatást.