Tisztelt Gyászoló Család!

Kedves Barátaim, Kollégák!

Az a szomorú tisztem, hogy a Foglakoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium nevében búcsút vegyek tőled, hogy én szóljak közülünk utoljára hozzád.

A megtiszteltetés nagy, de a feladat nem könnyű. Én sem szeretek búcsúzni, és most még csak nem is tudok eléggé személytelen, eléggé kívülálló maradni. Nem tudok megfelelő távolságot tartani, ahogy a helyzet és a rám rótt szerep azt megkívánná. Tisztelőd és nem hivatalod képviselője áll ravatalodnál.

Hivatalos beszédet kellene mondanom, de -- attól tartok -- nem fog sikerülni. Túlságosan sok személyes emlék köt hozzád. Nyár elején találkoztunk utoljára. Egészséges voltál, zsörtölődtél, tanácsokat adtál, lakiteri voltál. Az utolsó heteidről, hogy beteg vagy, ugyan hallottunk, de eszünkbe sem jutott, hogy a nyár elmúltával esetleg nem találkozunk újra.

A halálra nem lehet felkészülni, hiába van belénk kódolva, és következik be törvényszerően. És te különösen nem adtál erre lehetőséget. Mindig egyforma voltál, most úgy emlékszem már évtizedek óta. Nem lettél öregebb, mint ahogy egy intézményen sem látszik meg néhány évtized. Persze ez így biztosan túlzás. De bennem, bennünk már így fogsz megmaradni. Mint aki mindig velünk volt, azután egyszer csak, hirtelen elment.

Évek óta a te munkáidat használjuk kézikönyvként a munkaerőpiaci elemezéseinkhez. Az elkészült kötetek évről-évre gazdagabbak lettek, újabb és újabb részletekkel bővültek, ahogy világunk kiszélesedett, ahogy a nagy sokk után elkezdtek problémáink struktúrába rendeződni. Pár éve már megszületett az angol nyelvő változat is, amit az Uniós szakértőkkel közösen tudtunk használni.

Az európai munkaerőpiac természetéről, jellegzetességeiről sok mindent tőled tanultunk meg először. Érzéked volt ahhoz, hogy olyan témákat, kérdéseket vess fel, sulykolj, próbálj újra meg újra az agyunkba vésni, amit mi marginálisnak gondoltunk, amit nem tudtunk észrevenni, vagy éppenséggel nem is akartunk. A munka átalakuló világáról beszéltél, a problémákról, amelyek majd bennünket is elérnek, vagy már el is értek, a munkaviszonyok változásáról, meghatározásuk nehézségeiről. Mindig erről, akkor is, amikor a privatizáció hatásáról, vagy a kisvállalkozások mőködéséről írtál. Földhözragadt ravatalodnál erről beszélni? Talán igen. De ez volt fontos számodra. Annyi mindent át akartál adni és annyit át is adtál. Vajon így érezted-e te is? Elégedett voltál-e legalább néha velünk?

Annak a minisztériumnak a nevében szeretnék búcsút venni tőled, ahol évtizedeket töltöttél. A Munkaügyi Minisztérium nevében, amely Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal lett, majd ismét Munkaügyi Minisztérium. Azután megszőnt, felolvadt más tárcákban, majd ismét reinkarnálódott most már Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztériumként. Ennek a sok metamorfózison átment szervezetnek a kutatóintézetében dolgoztál, amelyik valaha önálló volt, majd az Országos Munkaügyi és Módszertani Központ, később a Foglalkoztatási Hivatal egy főosztálya lett. Főnökök jöttek-mentek, köztük én magam is. Te ugyanott, ugyanaz maradtál. Mint az egyszeri ember, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában járt iskolába, Magyarországon lett katona, a Szovjetunióban dolgozott és Ukrajnában ment nyugdíjba. És egész életében ki sem mozdult Munkácsról.

Olyan voltál nekünk, mint a tücsök Pinokkiónak. Szigorú és nem alkuvó kritikusa a szakmának, a kollégáknak. Nem állítom, hogy mindent elfogadtunk, amit mondtál, de mindig súlya volt szavadnak, mindig komolyan vettük. Irigyeltük -- talán jobb lenne, csak a saját nevemben beszélnem, mégis maradjon a többes szám, igen, irigyeltük -- szellemi függetlenségedet. Sokan lettünk kényszerő foglyai saját pályánknak, karrierünknek, kapcsolatainknak, igyekeztünk mérlegelni, mit mondunk. És amit elmondtunk egyszer, legfeljebb kétszer, de nem arattunk vele sikert, azt próbáltuk elfelejteni, elfelejtetni.

Te nem ilyen voltál. Nem mondtál le a saját igazadról. Újra és újra elismételted, leírtad, elküldted e-mailben, levélben. Az államigazgatásban ez a viselkedés nem megszokott. Egy idő után a kutatók is kényszerően feladják. Te nem adtad fel. Biztos voltál az igazadban. Mint akinek nincs félni, veszítenivalója. És így is volt. A saját tudásod és meggyőződésed tett erőssé. Elismert és megbecsült tagja voltál közösségünknek, megkerülhetetlen lettél, neved beírtad nagy betűkkel a szakmába, munkád benne volt azokban a döntésekben, amelyek megszülettek, és amelyek meg fognak születni. Mőveid, tárgyiasult tenmagad velünk maradnak.

Nekünk ez volt, ő volt Laky Teréz. Biztosan nem láttunk mindent, talán néha elcsüggedtél, azt gondoltad, borsót hánysz a falra. Lehet, hogy néha mellőzöttnek érezted magad, vagy kevésnek tartottad a megbecsülést, amit munkahelyeden kaptál. Nem éreztetted velünk soha.

Munkánk része voltál, közösségünk tagja voltál, Terike, hiányozni fogsz...