Nem ismerjük egymást, de édesanyját még az egyetemről ismertem, ahol 1983-84-ben tanított engem, majd sokat segített később, ha valamilyen szakmai kérdéssel fordultam hozzá.

Gondoltam, jo ha tudja, hogy sokunknak, akik a '80-as évek elején a közgáz szociológia tanszékén a szervezetszociológia, vagy munkaszociológia tantárgyakat felvettük, nagyon fontosak voltak az édesanyja által tartott órák. A mai napig emlékszem ezek hangulatára, milyen áhitattal hallgattuk, a logikus érvelésre és a rendszerezett ismeretekre, amelyeket nyújtott nekünk, a nyugodt hangjára -- igyekeztünk nem elmulasztani egy órát sem, nehogy lemaradjunk valamiről, ami jó.

Később - bár nem találkoztunk sokszor - mindíg emlékezetes maradt számomra, ha találkozhattam vele. A kandidátusi dolgozatom egyik bírálójaként, a Szociológiai Társaság éves közgyűlésein, a közgáz szociológia tanszékén, vagy a Mozsár utcai irodájában. Úgy éreztem, hoy mindvégig figyelemmel kíséri pályám alakulását (jómagam közgazdász-szociológus vagyok és rokon témákban kutattam az ővéivel) és mindíg kész volt, hogy segítsen. Ha valamilyen szakmai problémám adódott, nemcsak azért kerestem fel, mert szakmai tekintély volt a magyar szociológiai, gazdaság-szociológiai kutatók között, akire hallgatni kellett, hanem azért inkább, mert tudtam, hogy szeretettel fordul majd a tanácsot kérő felé, és véleményét, ha mégoly kemény is, nem úgy fogja megmondani, hogy az bántó legyen. Nehéz erről beszélni. Annyira megtisztelt olyankor, ha egy dolgozatomról kértem a véleményét, hogy több helyütt, mondatról-mondatra széljegyzetekkel és kérdőjelekkel látta el -- ez rendkívül ritka gesztus egy tanítvány iránt.

Legutoljára idén június elsején kerestem fel a Mozsár utcában, éppen egy előadásra készültem, és kíváncsi voltam, mit fog mondani ennek koncepciójáról. Leültetett az íróasztalával szemben, a kis asztal melletti egyik székre, teával kínált. Elmondtam miért jöttem, aztán beszélgetni kezdtünk, bíztatott, és amikor panaszkodni próbáltam a kutatás anyagi és egyéb nehézségeire ("Nagyon nehéz a kutatási programokhoz pénz szerezni"), leintett és valahogy így felelt: - Ez mindíg így volt, keményen kell dolgozni, nincs hely panaszkodni. - Megértettem mire gondol: a kihívásokra a kemény munka jelenti az egyetlen helyes választ.

Nagyon szíven ütött édesanyja halála - sokunk számára fájó veszteség. Nemcsak szakmai tudása, szakmai tekintélye miatt, hanem a munkatársakhoz, tanítványokhoz való különleges viszonya okán, amelyet a nyitottság, az odafigyelés és a szeretet vezérelt.

Mindez, tudom, nem enyhíthet fájdalmán, de mégis leírtam, mert úgy gondolom, hogy ennyivel is tartozom édesanyja emlékének.

Üdvözlettel,

Tóth István János