Perikles, Tyrus hercege

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Periklész (dráma) szócikkből átirányítva)
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Perikles, Tyrus hercege (Pericles, Prince of Tyre)
Az 1609-es kvártó borítója
Az 1609-es kvártó borítója
Adatok
Szerző William Shakespeare
Műfaj regényes színmű
Eredeti nyelv angol
Fordító

A Perikles, Tyrus hercege William Shakespeare-nek tulajdonított regényes színmű, mely 1607-ben, vagy 1608-ban keletkezett. A mű főszereplője, Perikles számtalan viszontagságon megy keresztül, elveszítve először feleségét, majd lányát, míg a történet végén újra nem találkoznak. Megjelenésekor rendkívül népszerű volt, ám ma már a Shakespeare-hez kötött művek közt a kevésbé ismertek közé tartozik.

Vitatott szerző[szerkesztés]

Sokak szerint Perikles legalább két szerző munkája, eggyé, aki az első két felvonást és Shakespeare-é, aki ezt kiegészítette, esetleg feldolgozta.[1] A kérdés már a 18. század óta vitatott, de ha feltételezzük, hogy valóban volt társszerzője Shakespeare-nek, akkor valószínűsíthető, hogy az John Day, vagy Thomas Heywood volt. Van, aki szerint George Wilkins volt a színmű elejének írója.[2]

Keletkezés[szerkesztés]

A művet 1606 és 1608 között írták és feltehetően e két dátum közt is adták elő először. Nyomtatásban kvartó formában jelent meg 1609-ben, de a kiadásban található hibák azt sejtetik, hogy ez egy Shakespeare tudta nélkül kiadott és nem hiteles szöveg volt, melyet csupán az egyik előadás alapján jegyeztek le. Hivatalosan először, az 1664-ben megjelent Harmadik Fólióban adták ki.[3]

A mű Apollónius históriájából ered, ami rendkívül népszerű volt a középkorban és a reneszánsz alatt, és a főhős neve Apollonius is maradt Shakespeare fő forrásaiban.[4] Ez az első eset, hogy a főszereplő új nevet kapott, amit valószínűleg Pyrocles, Sir Philip Sydney hőse ihlette, az Arcadia című művéből, mely a darab egyik forrása volt.[5][6] Az igazi athéni szónoknak, Periklésznek nincs köze a főszereplőhöz, bár Shakespeare olvashatott róla és előfordulhat, hogy ezért gondolta ezt a nevet megfelelőbbnek Tyrus uralkodójának.[7]

Apollónius históriájának két verziója lehetett nagy hatással a műre, az egyik a 14. századi John Gower-é, ami a helyszínek és az események, valamint a mű szerkezetét adja, továbbá Antiochius rejtvénye, Perikles üzenete a koporsóban és a 3. kórus különösen hasonlítanak Gower-ére. A másik Laurence Twine fordítása kevésbé volt fontos, inkább Marina történetszálát ihlette, ám Gower és Twine írásában is, csak mint a latin fordításban, a feladványt elmondják, nem a főhős olvassa el.[8]

Szereplők[szerkesztés]

Eredeti nevek Magyar fordítás Leírás
Antiochus Antiochus Antiochia királya
Pericles Perikles Tyrus fejedelme
Helicanus Helicanus tyrusi úr
Escanes Escanes tyrusi úr
Simonides Simonides Pentapolis királya
Cleon Kleon Tarsus kormányzója
Lysimachus Lysimachus Mitylene kormányzója
Cerimon Cerimon ephesusi úr
Thaliart Thaliard antiochiai úr
Philemon Philemon Cerimon szolgája
Marshal Udvarnagy
Pandar Kerítő
Bawd Kerítő neje
Gower Gower
Daughter of Antiochus Antiochus leánya
Dionyza Dionyza Kleon felesége
Thaisa Thaisa Simonides lánya
Marina Marina Perikles és Thaise lánya
Lychorida Lychorida Marina dajkája
Diana Diana Istennő

Cselekmény[szerkesztés]

Marina Perikles-nek énekel, 1825

1. felvonás[szerkesztés]

1. szín[szerkesztés]

Periklest, Tyrus hercegét próbának vetik alá, hogy megkaphassa Antiochus lányának kezét. Mint mindenki másnak, egy rejtvényt kell megfejtenie, de ha rosszul válaszol, fejét veszik.

„Bár nem vagyok vipera-lélek, Mely szült, anyám husából élek; Férjet kerestem, s feltaláltam A férji érzést egy atyában. Férj szelid ő, fiú, atya; Én anya, nő és magzata. Hogy lehet ez két lénybe’ mind? Oldd meg, avagy halálod int.”[9]

Perikles azonnal rájön a rejtvény megfejtésére: Antiochus viszonyt folytat lányával. Ezt azonban nem válaszolhatja, hisz akkor is kivégeztetnék, és inkább hazamenekül Tyrusba.

2. szín[szerkesztés]

Perikles azonban fél, hogy Antiochus utána küldi embereit és nem akar másokat veszélyeztetni, így Helicanusra bízza a kormányzást és ő maga Tarsus felé hajózik.

3. szín[szerkesztés]

Eközben egy orvgyilkos, Thaliard már a nyomában van.

4. szín[szerkesztés]

Tarsusban Perikles érkezésekor éhínség pusztít és a helyi kormányzó, Kleon, attól tart, hogy Perikles ki akarja használni a helyzetet és hadat akar üzenni. Ám mikor Perikles biztosítja, hogy békés szándékkal érkezett és hajóján levő kukoricát az emberek közt szándékozik szétosztani, cserében csupán a kormányzó engedélyét kéri, hogy a városban maradhasson, Kleon örömmel fogadja. Mikor Thaliard utoléri Periklest, a herceg ismét továbbhajózik, de egy vihar a tenger fenekére küldi hajóját.

2. felvonás[szerkesztés]

1. szín[szerkesztés]

Perikles partra vergődik Pentapolisban. Ott halászok találnak rá, akik elmondják neki, hogy a király, Simonides, lovagi tornát rendez, hogy megünnepeljék lánya, Thaisa születésnapját, majd segítenek neki összeszedni páncélja darabjait, hogy részt vehessen a tornán.

2. szín[szerkesztés]

Perikles mindenkit legyőz másnap rozsdás páncéljában.

3. szín[szerkesztés]

Diadaláért tiszteletbeli helyet kap a lakomán, valamint egy koszorút Thaisától, a király lányától.

4. szín[szerkesztés]

Tyrusban elterjed a hír, hogy Antiochus és lánya meghaltak. Helicanust akarják királlyá választani, ám ő továbbra is várja Perikles hazatérését.

5. szín[szerkesztés]

Simonides próbára teszi Perikles-t, majd összeesketi lányával. Hónapok telnek el, mire megérkeznek a hírek, hogy Antiochus és lánya meghaltak, Tyrusban pedig Helicanust akarják királlyá koronázni ha Perikles nem kerül elő.

3. felvonás[szerkesztés]

1. szín[szerkesztés]

Tyrusba hajózás közben azonban viharba keverednek és Thaisánál megindul a szülés. Perikles a szülés istennőjéhez, Lucinahoz imádkozik, mikor Lychorida, a bába ép és egészséges csecsemőt hoz elé, de közli, hogy a felesége halott. Periklesnek nincs ideje elbúcsúznia tőle, mert a matrózok a tengerbe dobják, hogy elcsendesítsék a vihart. Ezután Tarsus felé indulnak.

2. szín[szerkesztés]

Eközben Cerimon rálel Thaisára, akiről kiderül, hogy nem is halt meg és befogadja.

3. szín[szerkesztés]

Perikles Kleon és felesége, Dionyza gondjára bízza lányát, hogy ne kelljen kitennie a hosszú hajóútnak.

4. szín[szerkesztés]

Thaisa gyógyulása alatt Diana istennő papnőjévé válik.

4. felvonás[szerkesztés]

1. szín[szerkesztés]

Tarsusban Marina szép és okos nővé cseperedik, jóval túlszárnyalva fogadott testvérét, Philotent. Ez nem tetszik Kleon feleségének, Dionyzanak, aki megbízza szolgáját, hogy végezzen a lánnyal. Marinat azonban kalózok rabolják el, de ennek ellenére a szolga azt hazudja, végzett a lánnyal.

2. szín[szerkesztés]

Marinét egy bordélyháznak adják el, Mytilenében.

3. szín[szerkesztés]

Kleon értesül Dionyza tetteiről, de beleegyezik hogy Perikles elől ezt titokban tartsák.

4. Szín[szerkesztés]

Perikles visszalátogat Tarsusba, hogy megkeresse rég nem látott lányát és halálhírét hallva meglátogatja sírját, majd haza indul.

5. szín[szerkesztés]

Két mitylenéi egy különösen szemérmes örömlányról beszélget.

6. szín[szerkesztés]

Lysimachus, Mitylene kormányzója meglátogatja Marinát, és próbára teszi. Marina ezután elnyeri a jogot, hogy táncos és énekes legyen.

5. felvonás[szerkesztés]

1. szín[szerkesztés]

Perikles hazafele hajózik, Tyrus felé azonban az erős szél Mitylene felé fújja a hajót, így kénytelenek ott kikötni. Lysimachus, a kormányzó egy énekest ajánl Perikles bánatára, akiről kiderül, hogy nem más, mint Marina. Lányára ismerve, eloszlik Perikles bánata. Később álmában meglátogatja Diana istennő és felszólítja, hogy menjen az Ephesusi templomába.

2. szín[szerkesztés]

Lysimachus megkéri Marina kezét, ám addig nem házasodhatnak össze, míg Perikles Ephesusba nem ért.

3. szín[szerkesztés]

Megérkezvén, Perikles bemutatkozik, majd elmeséli történetét, amitől a főpapnő, Thaisa ráismer. A darab végén Marina hozzámegy Lysimachushoz és együtt uralkodnak Tyrusban, míg Perikles és Thaise Pentapolis trónját kapják meg, Simonides halála után.

Témák[szerkesztés]

Bár nyomtatott formában sokáig nem adták ki a darabot, színházi sikere a maga idejében tagadhatatlan a népszerűségéből kiindulva és a kritikusok számától, akiknek megakadt a szemük a művön.[10]

Ennek ellenére vannak, akik szerint a történet szereplői laposak és egy valódi személyiség helyett, csupán az emberi természetet és a jó és a rossz ellentétét mutatják be, a gonosz mostoha, a hű szolga, a romlott uralkodó és a jóságos doktor szerepén át.[11]] A mellettük megjelenő halászok és bordély dolgozói nem csupán a vicc kedvéért léteznek, de emlékeztetik is a nézőt saját világára.

Perikles erős jelleme, azonban, fontos része a történetnek. Más shakespeare-i hősökkel, például Hamlet-el, vagy Lear-el szemben, szenvedése ellenére, nem sújtja kétségbeesés, egyszerűen csak tűri sorsát. Útja során, száműzetése, felesége és lánya halálhíre ellenére, töretlenül folytatja útját, míg a történet végén vissza nem kap mindent.[12]

Híres előadások[szerkesztés]

A darab első lejegyzett előadása 1619-ben volt Whitehall-ban, de találtak dokumentumokat, amik szerint velencei és francia nagykövetek is érkeztek Angliába, hogy megnézzék a darabot, valamikor 1606 és 1608 között. A legkorábbi pontosan ismert előadás 1619-ben volt, majd a Globe színház színpadára is felkerült a darab 1631-ben.[13] 1660-ban, a restauráció korában ismét színházakba került a mű, mikor Shakespeare újra népszerűvé vált a tömegek közt, Thomas Betterton-al Perikles szerepében.[14] Ezután csak majdnem kétszáz évvel később került a darab ismét színpadra, Samuel Phelps feldolgozásában 1854-ben, ám ebből a változatból a prostitúció és a vérfertőzés témája kimaradt, a viktoriánus értékeket szem előtt tartva.[15]

Magyar színház[szerkesztés]

Film adaptációk[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Quiller-Couch, Arthur. “Shakespeare's Later Workmanship: ‘Pericles’ and ‘King Henry VIII.’” The North American Review, vol. 203, no. 725, 1916, pp. 604–607. JSTOR, JSTOR, www.jstor.org/stable/25108794.
  2. Quiller-Couch, Arthur. “Shakespeare's Later Workmanship: ‘Pericles’ and ‘King Henry VIII.’” The North American Review, vol. 203, no. 725, 1916, pp. 605. JSTOR, JSTOR, www.jstor.org/stable/25108794.
  3. Quiller-Couch, Arthur. “Shakespeare's Later Workmanship: ‘Pericles’ and ‘King Henry VIII.’” The North American Review, vol. 203, no. 725, 1916, pp. 601. JSTOR, JSTOR, www.jstor.org/stable/25108794.
  4. Albert H. Smyth. Shakespeare's Pericles and Apollonius of Tyre, Kessinger Publishing, 2003. p206.
  5. Albert H. Smyth. Shakespeare's Pericles and Apollonius of Tyre, Kessinger Publishing, 2003. p269.
  6. Tompkins, J. M. S. “Why Pericles?” The Review of English Studies, vol. 3, no. 12, 1952, pp. 322. JSTOR, JSTOR, www.jstor.org/stable/510846.
  7. Tompkins, J. M. S. “Why Pericles?” The Review of English Studies, vol. 3, no. 12, 1952, pp. 323. JSTOR, JSTOR, www.jstor.org/stable/510846.
  8. Albert H. Smyth. Shakespeare's Pericles and Apollonius of Tyre, Kessinger Publishing, 2003. p226.
  9. Ford. Lőrinczi Zsigmond. Pest, 1871.
  10. Quiller-Couch, Arthur. “Shakespeare's Later Workmanship: ‘Pericles’ and ‘King Henry VIII.’” The North American Review, vol. 203, no. 725, 1916, pp. 601. JSTOR, JSTOR, www.jstor.org/stable/25108794.
  11. Tompkins, J. M. S. “Why Pericles?” The Review of English Studies, vol. 3, no. 12, 1952, pp. 316. JSTOR, JSTOR, www.jstor.org/stable/510846.
  12. Tompkins, J. M. S. “Why Pericles?” The Review of English Studies, vol. 3, no. 12, 1952, pp. 318. JSTOR, JSTOR, www.jstor.org/stable/510846.
  13. F. E. Halliday, A Shakespeare Companion 1564–1964, Baltimore, Penguin, 1964
  14. Roberts, David. Thomas Betterton: The Greatest Actor of the Restoration Stage, Cambridge University Press,. 2010.
  15. Allen, Shirley S. Samuel Phelps and Sadler's Wells Theatre. Wesleyan, 1971.
  16. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, https://szinhaztortenet.hu
  17. IMDB, Pericles, Prince of Tyre (1984), https://www.imdb.com/title/tt0086096/
  18. IMDB, Pericles by Shakespeare on the Road, https://www.imdb.com/title/tt3168174/?ref_=ttpl_pl_tt

Források[szerkesztés]

  • Smyth, Albert H.. Shakespeare's Pericles and Apollonius of Tyre. Kessinger Publishing (2003) 
  • Tompkins, J. M. S. (1952). „Why Pericles”. The Review of English Studies 3 (12), 316-323. o.  
  • Lőrinczi, Zsigmond. Shakespeare minden munkái. Budapest: Kisfaludy-társaság (1883) 
  • Halliday, F. E.. A Shakespeare Companion. Baltimore: Penguin (1964) 
  • Roberts, David. Thomas Betterton: The Greatest Actor of the Restoration Stage. Cambridge University Press (2010) 
  • Shirley, Allen S.. Samuel Phelps and Sadler's Wells Theatre. Wesleyan (1971)