Pestis

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Disambig.svgA „Pestis” lehetséges további jelentéseiről lásd: Pestis (egyértelműsítő lap).
Ambox important.svg
 Ez a szócikk szaklektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi. Ha nincs indoklás a vitalapon, bátran távolítsd el a sablont!
Pestis
Fluoreszcensen jelölt Yersinia pestis baktérium, a pestis kórokozója (200-szoros nagyításban)
Fluoreszcensen jelölt Yersinia pestis baktérium, a pestis kórokozója (200-szoros nagyításban)
Angolul Plague
Osztályozás
BNO-10 A20.a
BNO-9 020
Főbb tünetek
Adatbázisok
DiseasesDB3347
MedlinePlus000596
eMedicine med/3381 
MeSH ID D010930
MeSH Name Plague
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Pestis témájú médiaállományokat.

A pestis (más néven dögvész) a Yersinia pestis nevű baktérium által okozott fertőző betegség.[1] Az 1894-ig gyógyíthatatlannak számító fertőzés kórokozóját a svájci Alexandre Yersin, a Pasteur intézet mikrobiológusa hongkongi kiküldetése idején fedezte fel.[2] Főként a patkánybolháról kerülhet át emberre (Paul-Louis Simond jegyezte le elsőként a fertőzés útját, a pestisbacillus–patkány–bolha–ember láncolatot), de a kór cseppfertőzéssel is terjed. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezik, a bőr gyakran sötétkék színt kap (innen ered a „fekete halál” kifejezés).

Kutatások szerint az egymást követő hullámokban kitört pestisjárványokat okozó kórokozókat egy Közép- és Belső-Ázsiában honos rágcsáló, az óriás versenyegér és a selyemút mentén közlekedő karavánok juttatták el Európába.[3][4]

A pestis Magyarországon az ÁNTSZ-nek jelentendő betegség. Nemzetközi szinten a WHO regisztrálja és koordinálja a fertőző megbetegedések kezelését – így a pestisét is.

Főbb formái a bubópestis (mirigypestis), a szeptikémiás pestis és a tüdőpestis.

Régi magyar neve a csoma vagy csuma. A szó eredete tisztázatlan, lehetséges az ómagyar csima (= csomó), illetve a talán a török eredetű çuma szóból származó román ciuma is. A 'csomó' jelentésű változat a nyirokcsomók megduzzadásával hozható összefüggésbe.[5][6]

Kirgizül, oroszul és ukránul a pestis чума, amit magyarul csumának ejtünk.

Kórokozója[szerkesztés]

Pásztázó elektronmikroszkópos felvétel egy Xenopsylla cheopis bolhán lévő Yersinia pestis baktériumokról

A pestis kórokozója az emberre viszonylag ártalmatlan Yersinia pseudotuberculosisból mutálódott Yersinia pestis bacilus, pálcika alakú baktérium. Ez a mutáns nagyon alkalmazkodóképes, és eddig sok változatát írták le.

Elterjedése[szerkesztés]

A pestis elterjedési területét a köztes gazdák határozzák meg. Ahol ezek megjelennek, ott a betegség is felbukkanhat. A járvány kitöréséhez több tényező összejátszása szükséges, így a baktériumok rezisztencája, a higiénia elhanyagolása, és a helyi köztes gazdák jelenléte.

A fertőzés terjedése[szerkesztés]

Bolhák[szerkesztés]

A bubópestis akkor alakul ki, ha az embert fertőzött bolha csípi meg. Általában a lágyéki nyirokcsomók jellegzetes elváltozásával, megnagyobbodásával (bubó) jár. Ezen nyirokcsomókból a véráramba kerülve vérmérgezést (szeptikémiát) okoz.

Pásztázó elektronmikroszkóp képe egy bolháról, 1898-ban a francia Paul-Louis Simond jegyezte le elsőként a fertőzés útját. Indiában felfedezte, hogy a házi patkányon élő keleti patkánybolhák hozzájárulnak a pestis terjedéséhez és a patkány–bolha–ember-pestisbaktérium a fertőzés láncolata

A fertőzés leggyakoribb terjesztője a patkánybolha (Xenopsylla cheopsis), de más fajok is megfertőződhetnek. A Xenopsylla-fajok utáni második helyet a Nosopsyllus fasciatus foglalja el. Az ember- a kutya- és a macskabolhák ritkán viszik át a betegséget, mivel náluk a baktériumok nem tömítik el a garatot.

Fontos tényező még, hogy egy bolha egy harapással hány baktériumot juttat a sebbe. Ole Jørgen Benedictow becslései szerint ez a szám 25 000,[7] de a technika fejlődésével később kimutathatóvá vált, hogy akár 100 ezer is lehet.[8] A Mexikóban és Coloradóban végzett kutatások szerint a bolhák mikrokörnyezete is fontos: a gazdaállatok által elfogott és elásott példányokban nagyobb volt a baktériumok koncentrációja, mint a gazdaállat bundájában élőknek. A földről összegyűjtött bolhák nem voltak mind fertőzöttek, de amelyek igen, azokban elég baktérium volt a blokád kialakulásához. A gazdaállatok bundájából gyűjtött bolhák nagyobb arányban voltak fertőzöttek, de közülük csak minden ötvenedikben alakult ki a blokád.[8]

Pollitzer és Meyer szerint nincs különbség a fészekben és a gazdaállatokon élő bolhák között. Ebben az összefüggésben az X. cheopis és közeli rokonainak valamint a Nosopsyllus fasciatus életmódjának különbözőségét is vizsgálták. A cheopis gyakran és sokat csíp, gyakran váltja gazdáit, míg a fasciatus tovább bírja az éhezést, és ritkábban keres új gazdát. Pollitzer és Meyer szerint azonban az igazi különbséget az élőhely jelenti: a cheopis a trópusok, a fasciatus a hidegebb vidékek lakója.[9]

Amikor egy egészséges bolha megcsíp egy fertőzött állatot, a szívott vérrel együtt a kórokozók is bélrendszerébe kerülnek. Ott a Yersinia pestis baktériumok megtelepednek a bélfalon, illetve az állat garatjában. A garat felszínén elszaporodó baktériumok biofilmet képeznek, és a baktériumtömeg végül részlegesen vagy teljesen elzárja a garat lumenét, így a bolha képtelen lesz a továbbiakban táplálkozni.[10] Az éhség csípésre kényszeríti az állatot, amely táplálkozás közben beleöklendezi a garatjában lévő baktériumokat a megcsípett élőlény vérkeringésébe. A kórokozó a szervezet antigénprezentáló sejtjeiben szaporodik, és pusztítja őket, így téve tönkre az immunrendszert.

A tüdőpestist a cseppfertőzés útján a szervezetbe jutó baktérium okozza, tehát emberről emberre terjed.

Melegvérű állatok[szerkesztés]

A pestis nem korlátozódik a patkányokra; több mint 200 faj érintett, közöttük a kutyák és a macskák is, de a fő terjesztők a patkányok. A házi egeret több járvány idején is kapcsolatba hozták a pestissel, de az egerek alárendelt szerepet játszanak a betegség terjedésében, ugyanis vérükben alacsony marad a baktériumok koncentrációja, és bolhája, a Leptopsylla segnis szintén rossz közvetítő. Ennek oka, hogy nem nagyon veszi fel a baktériumokat, és hogy túlságosan is kötődik az egérhez mint gazdaállathoz.[11]

A házi és a vándorpatkányok szerepét azonban megerősítették a bombayi 1905-ös pestis alatt végzett vizsgálatok. Megfigyelték, hogy először a vándorpatkányok fertőződtek meg, tíz nap múlva a házi patkányok, és ezt követte egy hónap múlva az emberi halandóság tetőzése. 1910-ben Ipswich közelében többen is pestisben haltak meg, amit bakteriológiai vizsgálatok is megerősítettek. Ezután elfogtak 568 patkányt, melyek közül 17-ben kimutatták a pestist. Mindegyikük vándorpatkány volt. Azonban az 1898-as indiai és az 1998-as madagaszkári pestisben a házi patkányok voltak a fő közvetítők.

A bolhák csak élő állaton maradnak meg. Ha a gazdaállat elpusztul, akkor új gazdát keresnek.

Kialakulása[szerkesztés]

Ha fertőzéskor elég baktérium jutott az áldozatba úgy, hogy az immunrendszer nem tudta legyőzni őket, akkor a betegség vérmérgezéssel kezdődik. Ezt a hatást az elpusztult baktériumokból kiszabaduló toxinok váltják ki. A vese és a máj igyekszik megtisztítani a szervezetet, de a mérgek ezekre a szervekre még inkább hatnak, a sejtek elhalását okozva. A végén a beteg toxikus sokkot szenved el.

Lefolyása[szerkesztés]

A pestis fő formái: a bubópestis, a szeptémiás pestis és a tüdőpestis. Emellett jelentkezhet enyhe tünetekkel, vagy okozhat agyhártyagyulladást. A főbb formák átalakulhatnak egymásba; a betegség kezdődhet bubópestissel, amit szeptémiás pestis, végül tüdőpestis követhet. A leggyakoribb formák a bubópestis és a tüdőpestis.

Bubópestis[szerkesztés]

A bubópestis, vagy mirigyláz a pestis leggyakoribb formája.

A fertőzés rendszerint egy patkánybolha csípése miatt következik be, amely a baktériumokat köztes gazdaként hordozza. A baktériumok ezzel egy addig egészséges gazdába jutnak be, miután a bolhában már felszaporodtak.

A lappangási idő néhány órától egy hétig terjed. Tünetei: orrvérzés, bizonytalan járás, láz, fejfájás és végtagi fájdalmak, erős betegségérzés, tompaság, nyugtalanság, leállíthatatlan halandzsázás, fényérzékenység, tudatzavar. A középkori forrásokban, itáliai városban lakók írják például, hogy a betegek önkívületi állapotban meztelenre vetkőztek, és úgy járkáltak az utcákon. A nyirokcsomók megduzzadnak, fájdalmas csomók alakulnak ki, melyek akár tíz centiméter átmérőjűek is lehetnek. A nyirokcsomó bevérzései miatt kékes-feketés színűek, és előbb-utóbb kicsattannak. A kétnapos első lázhullám után a második már legtöbb esetben halálos. Ha valaki kibírta a hullámokat, és a gennyes csomók kifakadtak, akár túl is élhette. A bubópestises betegeket könnyű felismerni, mivel a testüket sötét színű, különböző nagyságú duzzanatok csúfítják el. A halálozási ráta 50–80%-os volt.[pontosabban?]

Szeptikémiás pestis[szerkesztés]

A szeptikémiás pestis a baktériumok vérbe jutásával kezdődik. A baktériumok jöhetnek kívülről, nyílt sebeken keresztül, vagy lehet a másik két típus szövődménye is. A kórokozók testszerte elterjednek a vérárammal. Tünetei: magas láz, hidegrázás, fejfájás, általános rossz közérzet, később bevérzések a bőrben és a belső szervekben. Kezelés nélkül a tünetek megjelenése után 36 órán belül halálos, de antibiotikumokkal ez a forma is túlélhető.

Tüdőpestis[szerkesztés]

A tüdőpestis napjainkban igen ritka, ezért nem nagyon kutatható, így keveset tudunk róla. Terjedése speciális, mivel cseppfertőzéssel terjed az influenzához hasonlóan. Ezen az úton a pestis fertőzőképessége jóval kisebb, mint az influenzáé, ezért ritkán alakulnak ki tüdőpestises járványok. Ehhez hozzájárul, hogy a pestissel fertőzötteknek csak kisebb részében alakul ki tüdőpestis. Állatoktól is el lehet kapni, de közülük inkább a házi kedvencektől, amelyek könnyen közel kerülnek az emberhez. Amerikában a 2000-es évek elején a legtöbb beteg fertőzött macskától kapta el. A fertőzéshez a kritikus távolság 30 cm, mivel az influenzavírusokkal ellentétben a pestisbaktériumok hamar elhalnak a levegőben. A téli, hidegebb időszakra jellemző. A lappangási idő 1-3 nap, ami után kezelés nélkül többnyire gyors halál következik; a halandóság 95%. A halált fulladás okozza, mivel a baktériumok megbetegítik az idegrendszert is.

A 20. század elején feljegyeztek járványokat, amelyek fertőzött utazók miatt törtek ki Mandzsúriában.[12][13] Ehhez hozzájárult a hűvös idő.[14] Az 1910–11-es járvány szeptembertől áprilisig a fő utazási vonalakat követte 2700 kilométeren át. Több mint 60 ezren haltak bele.

Wu Lien-Teh összefüggést fedezett fel egy ugróegérféle állat vadászata és a fertőzés terjedése között.[15] Az állat értékes bundájának ára megnégyszereződött a járvány előtti időszakban.[16] Mai tapasztalataink azt mutatják, hogy a tüdőpestis a rágcsálók megbetegedése után jelentkezik. A rágcsálók bubópestise és az ember tüdőpestise közötti összefüggés jól dokumentált.

Ha a beteg cseppfertőzéssel kapta el, akkor a tüdőpestis elsődleges, ha a baktériumok a vérárammal kerültek a tüdőbe, akkor másodlagos. A tüdőpestis gyorsabban zajlik le, hiszen a baktériumok a nyirokcsomókat elkerülve a tüdőbe jutnak. Nagyon magas lázzal, légszomjjal, köhögéssel, kékre színeződő ajkakkal kezdődik, majd a beteg kék-fekete köpetet köhög fel, igen fájdalmasan. Ezután tüdőödéma lép fel, végül összeomlik a keringés, és kezelés nélkül 2-5 nap után beáll a halál.

Enyhe tünetekkel járó pestis[szerkesztés]

A pestisnek létezik egy enyhe lefolyású változata, amely enyhe lázzal és a nyirokcsomók duzzanatával jár. A fertőzés alatt és után képződött antitestek egész életre szóló védettséget adnak a betegséggel szemben.[17]

Felismerése[szerkesztés]

A pestis felismerhető a vér, a váladék és köpet vizsgálatával. Antitestek a tizedik naptól kezdve mutathatók ki.

A gyenge, vagy nem specifikus tünetek bakteriológiai vizsgálatot igényelnek. Itt néha még a DNS elemzésére is szükség van. A betegséget amerikai vizsgálatok szerint összetévesztették már vakbél- és agyhártyagyulladással, sztreptokokkusz-fertőzéssel is.[18]

Kezelése[szerkesztés]

A pestisgyanús emberen az orvos azonnal elkezdi az antibiotikumos kezelést. Tüdőpestis és a szeptikémiás forma esetén egy napon belül el kell kezdeni. Az azonnali kezelés a halálozás esélyeit 5% alá csökkenti. A kezelésekhez számos antibiotikum (leggyakrabban sztreptomicin, klóramfenikol, tetraciklin) áll rendelkezésre. A tüdőpestiseseket el kell különíteni, a velük kapcsolatba került személyeket ki kell vizsgálni.

Megelőzése[szerkesztés]

Megelőzése a higiénia javításán, a rágcsálók ellenőrzésén és a bolhacsípés elleni védekezésen alapul.

Védőoltás létezik, de csak három-hat hónapig ad védelmet, és csak a bubópestis ellen véd, tüdőpestis ellen nem. A WHO csak a rizikócsoportoknak, földműveseknek, vadászoknak, földmunkásoknak ajánlja azokon a területeken, ahol jelentősebb számú fertőzött rágcsálópopuláció él.

A pestis elleni legrégibb jól bevált védekezési mód a karantén. Már a középkorban is alkalmazták; először a fejlettebb városokban, például a Velencei Köztársaságban. A karantén szó eredetileg negyven napot jelent, ugyanis eredetileg negyven napig tartották, hogy akik még nem betegedtek meg, azok ne fertőződhessenek meg. Ez azt jelentette, hogy lezárták a várost, illetve a fertőzöttek otthonát.

Története[szerkesztés]

Az 1347–51-es pestisjárvány terjedése Európában
Pieter Brueghel the Elder: A halál diadala (1562 körül)

Prokopiosz bizánci történetíró arról számolt be, hogy 541–42-ben szörnyű dögvész pusztított Konstantinápolyban, akkor naponta mintegy 10 000 ember pusztult el, és 541 ősze és 542 tavasza között 200 ezer fő volt a járványban elhaltak száma, ami az akkori Bizánc lakosságának mintegy 40 százaléka lehetett.[19]

„Legtöbbször a betegség anélkül támadta meg az embereket, hogy azok felismerték volna mi is történik, akár egy vízió vagy egy álom. A betegség lefolyása a következő volt: először a betegnek hirtelen magas láza lett, néha rögtön a felkelés után, máskor minden előzmény nélkül. A beteg testének színe nem változott, és tapintásra sem érződött melegebbnek, mint ahogy az láz esetén megszokott, nem volt semmilyen gyulladásra utaló nyom. A láz erőtlenséget/gyengeséget okozott, de estére sem maga a beteg, sem a kezelő orvosa nem gyanakodott semmi veszélyre. Ezért senki, aki elkapta a betegséget nem gondolt arra, hogy meg fog halni. Néhány esetben még aznap, máskor a következő napo[ko]n nemcsak az ágyék táján, a has alatt, hanem a hónaljakban, néha a fülek mellett, a comb különböző pontjain megjelentek a nagy duzzanatok vagy bubók.”

– Prokopiosz: A háborúk története I. Solti Judit fordítása[20]

Európában az első nagy pestisjárvány 540 után dúlt, miután egy kb. 535-ben bekövetkezett globális éghajlatváltozás miatt a pestisbaktériummal fertőzött rágcsálók Kelet-Afrikából északra vándoroltak.[21] Róma városát is elérte a pestisjárvány. Ennek a járványnak esett áldozatául II. Pelágiusz pápa is 590. február 7-én.[22]

A fekete halál[szerkesztés]

„Der Doktor Schnabel von Rom” – Doktorcsőr Rómából (Paul Fürst metszete). A pestisdoktor könnyen lemosható köpönyeget, kalapot és kesztyűt viselt, az arcát hosszú, csőrszerű maszk fedte - benne illatszerek, gyógynövények, erős fűszerek - szemeit kristályüvegből készült szemüveg óvta. Kezében pálcát tartott, hogy még véletlenül se érjen hozzá a betegekhez. Úgy gondolták, ez megvéd a fekete haláltól
Luigi Sabatelli: A pestis Firenzében 1348-ban, illusztráció
Michel Serres: Pestisjárvány Marseille-ben, 1720
Searchtool right.svgBővebben: Fekete halál

A járvány a 14. században újból kitört Európában, kisebb-nagyobb hullámai még a 17. században is pusztítottak. Az európai lakosság egyharmada-fele pusztult el ez idő alatt. A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–53 között zajlott, miután 1346-ban a genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa (ma: Feodoszija) erődjébe az ostromló kipcsakok – egyfajta biológiai fegyverként – katapultjaikkal számos, pestisben meghalt ostromló katona tetemét lőtték be. A járvány megjelent a városban is, ahol több ezer genovai polgár tartózkodott. A járvány miatt a lakosság hajókon menekült el Kaffából,[23] így a pestis eljutott Konstantinápolyba, majd Velencébe, Messinába, Genovába és Marseille-be, majd onnan terjedt az európai kontinens belsejébe, illetve a tuniszi kikötő révén Észak-Afrikába.

A kirobbant pestisjárvány kísérőjelenségei közé tartozott a flagellánsok (önostorozó szekta) megjelenése is.

A pestis elterjedésének oka az volt, hogy a főbb kereskedelmi útvonalakon árukat szállító kereskedők hajói patkányokat (és bolhákat) rejtettek. Ezek a szárazföldre jutva megfertőzték a háziállatokat és az embereket is. A fertőzöttek nagy része pár napon belül meghalt, de voltak, akik csodával határos módon túlélték a pestist. Ők örökre védettséget szereztek, mások viszont eleve immunisak voltak a fertőzésre.[24]

Az orvostudomány fejletlensége miatt abban a korban még nem tudtak védekezni, bár arra viszonylag gyorsan rájöttek, hogy veszélyesen ragályos. A fejlettebb európai városokban (Velencei Köztársaság) ezért később már lezárták a várost, illetve a fertőzöttek otthonát (karantén), de a legtöbb helyen a pestis ellen kevéssé hatékony természetes gyógymódokat (füstölés, gyógyfüvek, kenőcsök stb.), illetve az egyház által javasolt érvágást, böjtölést és bűnbánatot ajánlották.

A pestis Magyarországon[szerkesztés]

A 14. és a 15. században gyakran fordultak elő az ország területén az 1349-esnél kisebb járványok, melyekkel szemben a kor orvostudománya tehetetlen volt. A pestis elől legfeljebb elmenekülni, gyéren lakott vidékekre vonulni lehetett. A pestisjárvány enyhébb volt, mint a nyugat-európai országokban, ugyanis a régészeti leletek alapján és a feltételezések szerint az akkori csontmaradványok arról tanúskodnak, hogy a pestisfertőzésben elpusztultak zömmel az "A" vércsoporthoz tartoztak. A Magyar Királyság területén élő lakosok inkább a "B" vércsoporthoz tartoztak, ami a pestissel szemben nagyobb ellenállást biztosított nekik.[25] Hátráltatta a kórokozók behurcolását az is, hogy nem voltak nagyobb kereskedelmi utak, nem voltak tengeri kikötők sem.

A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, 1708-tól hatalmas pestisjárvány pusztított. Becslések szerint az egész szabadságharcban 80 ezer ember halt meg, a járványban 410 ezer. Ekkor tizedelődött meg a bányavárosok és a Szepesség népe, s települtek az elhaltak helyére a szlávok. A járványok a 18. század első felében is gyakoriak voltak. Megszűnésükre hálából emelt barokk Mária emlékoszlopok emlékeztetnek. Az utolsó nagyobb pestisjárvány hazánkban 1738-ban volt.[26]

Kutatása[szerkesztés]

A betegség kutatása az 1890-es indokínai járvánnyal kezdődött. Alexandre Yersin izolálta a bacilust, és bebizonyította, hogy ez okozza a pestist.[27] Ezzel egyidejűleg a francia Paul-Louis Simond Indiában felfedezte, hogy a házi patkányon élő keleti patkánybolhák hozzájárulnak a betegség terjedéséhez.[28] Ez a pestis mint egységes betegség elismeréséhez vezetett. A terjedésmód felfedezése Indiában kialakította a pestis modern szemléletmódját. Eleinte úgy vélték, hogy a házi patkány és a keleti patkánybolha a pestis kizárólagos közvetítői, de később a kutatások bebizonyították, hogy számos más rágcsáló és bolhafaj is szerepet játszik a járványok kialakulásában. A kolóniákban mutatkozó megnövekedett halandóság és a járványok kapcsolata a betegség terjedési útvonalainak feltérképezéséhez vezetett. Hallgatólagosan feltételezték, hogy ezt csak a pestis okozhatja, és hogy a középkori és az indiai pestis ugyanaz a betegség volt. Ezeket a kutatásokat az 1905 után Indiába küldött angol kutatóbizottság végezte.

1897-ben az egyik kutatócsoport megállapította, hogy a pestisjárványt több helyen is megelőzte a patkányok tömeges elhullása.[29] Az indiai alkirály által megbízott kutatócsoportok egyike 1910-ben azt jelentette, hogy a pestisjárvány a patkányok pestisétől függ.[30] Más gazdaállatokra nem utalt semmi jel. Eredményeik szerint csak a bubópestis jelentkezik járványszerűen.

Ezekből a kutatásokból tudjuk, hogy a pestist bolhák terjesztik, és nem terjed emberről emberre, kivéve a tüdőpestist. A kórházban a betegek nem fertőzték meg az ápolókat, de akik a betegek otthonában maradtak, azok előbb-utóbb szintén pestisesek lettek. A tengerimalacokon és majmokon végzett kísérletek is megerősítették ezt. Bolhák híján sem a ruhák, sem a takarók, sem a talaj nem volt fertőző.[31] Mivel a pestisbaktériumok nem sokáig képesek gazda nélkül életben maradni, ezért a pestist behurcolhatták a vidéki városokba. A pestis túlélését a nagyvárosi patkánypopulációk biztosítják. Mivel a patkányok nem tesznek meg hosszú utat, ezért a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a pestis a kereskedelem révén terjed tova az addig pestismentes övezetekbe.[32]

A pestis ma[szerkesztés]

A pestist mindmáig nem sikerült legyőzni. A WHO 1978 és 1992 között 1451 halálesetről számolt be 21 országban. Az Amerikai Egyesült Államokban 13 fertőzés és két haláleset történt 1992-ben.

A legutóbbi nagyobb pestisjárvány 1994-ben volt az indiai Szuratban. A WHO 6344 gyanús, 234 bizonyított fertőzésről és 56 halottról tud. A járványt egy gyenge virulenciájú új törzs okozta.

2003-ban Algériában tört ki járvány.[33]

2005-ben a tüdőpestis a Kongói Demokratikus Köztársaság északnyugati részéről indult ki. Az Orvosok Határok Nélkülnek sikerült megállítania a továbbterjedést.[34] A WHO szerint 61-en haltak meg. 2006. június 14-én 100 halottról számoltak be. A leginkább érintett régió Ituri tartomány volt, akár évi 1000 megbetegedéssel, beleszámítva a tüdő- és a bubópestist is.[35]

Madagaszkáron évente átlagosan körülbelül 400 pestises esetet jelentenek, de 2017. augusztus 1-je és november 22-e között 2348 fő kapta el a kórt, s ebből 202-en meghaltak a WHO jelentése szerint.[36]

Ugyanebben az évben Ugandában is megjelent. 12-en betegedtek meg, és hárman meg is haltak.[37]

Az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén is újra és újra visszatér. Itt a prérikutyákon él. Ha a macskák elfogják a beteg prérikutyákat, akkor 10%-uk elkapja a tüdőpestist is, és innen terjed tova a betegség. Évente tíz-húsz pestisfertőzés történik. Nils Christian Stenseht oslói biológus ezt az éghajlatváltozásra vezeti vissza.[38]

2009-ben a tibeti Qinghaiban tizenegyen szenvedtek tüdőpestises fertőzést, egyikük meg is halt.

Biológiai fegyver[szerkesztés]

A pestist a WHO a tizenkét legveszélyesebb biológiai fegyver közé sorolja. Ide tartozik rajta kívül a tularémia, a lépfene éppúgy, mint az ebola, a feketehimlő és a Marburg-vírusok.[39]

A pestist először a tatárok vetették be Kaffában, 1346-ban. A kán pestisben meghalt katonák holttestét dobatta be az ostromlottak közé, akik Itáliába menekültek a pestis elől.

A második világháborúban a japánok az egyik mandzsúriai fogolytáborban pestissel fertőzött bolhákkal töltöttek meg fegyvereket, ezek bevetése helyi járványokat okozott. A háború után a japánok lerombolták a gyárakat, amelyekből előjöttek a patkányok, és járványt okoztak Hejlungcsiang és Csilin tartományokban. 20 ezernél többen haltak meg.

A hidegháború idején a Direktórium-15 szovjet tudósai foglalkoztak a pestissel. Alibek, a biológiai fegyverek szakértője szerint az 1980-as évek végére sikerült a pestist rezisztenssé tenni és por alakban tárolni.

A szó egyéb előfordulásai[szerkesztés]

  • Sólyomkőpestes település román neve
  • Albert Camus egyik regényének a címe (La Peste, 1947 - A pestis)
  • Daniel Defoe egyik regényének magyar címe (A Journal of the Plague Year (1722) - A londoni pestis (1967))

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Butler T. (2009. September). „Plague into the 21st century.” (angol nyelven). Clin Infect Dis. 49 (5), 736-42. o. DOI:10.1086/604718. PMID 19606935.  
  2. ↑ Butler T. (2014. March). „Plague history: Yersin's discovery of the causative bacterium in 1894 enabled, in the subsequent century, scientific progress in understanding the disease and the development of treatments and vaccines.” (angol nyelven). Clin Microbiol Infect. 20 (3), 201-9. o. DOI:10.1111/1469-0691.12540. PMID 24438235.  
  3. ↑ Csak egy ugrás a halál - Új teória a pestis terjedéséről, magyarnarancs.hu
  4. ↑ Potential corridors and barriers for plague spread in central Asia, ij-healthgeographics.biomedcentral.com
  5. ↑ Magyar Néprajzi Lexikon
  6. ↑ Tóthfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár
  7. ↑ Ole Jørgen Benedictow: Plague in the Late Medieval Nordic Countries. Oslo 1992 S. 241.
  8. ↑ a b David Engelthaler und Kenneth L. Gage: „Quantities of Yersinia pestis in Fleas (Siphonaptera: Pulcidae, Ceraphyllidae, and Hysterichopsyllidae) Collected from Areas of Known or Suspected Plague Activity“. Archiválva 2013. november 13-i dátummal a Wayback Machine-ben In: Journal of medical Entomolgy 37, 2 (2000) S. 422-426.
  9. ↑ Robert Pollitzer und Karl F. Meyer: „The Ecology of Plague“. In: Jacques M. May (Hrg.): Studies in Disease Ecology, Studies in Medical Geography, Vol. 2, New York 1961, S. 433-590.
  10. ↑ Chouikha I, Hinnebusch BJ. (2012. June). „Yersinia--flea interactions and the evolution of the arthropod-borne transmission route of plague.” (angol nyelven). Curr Opin Microbiol. 15 (3), 239-46. o. DOI:10.1016/j.mib.2012.02.003. PMID 22406208.  
  11. ↑ Robert Pollitzer: Plague. WHO Genf 1954 S. 623-654; und: 1960 S. 387-400.
  12. ↑ T.-H. Thieh: „Primary Pneumonic Plague in Mukden, 1946, a Report of 39 Cases with 3 Recoveries.“ In: Journal of Infectious Diseases 82, 1948 S. 52-58.
  13. ↑ H. M. Jettmar: „Erfahrungen über die Pest in Transbaikalien“. In: Medical Microbiology and Immunology Bd. 97 (Januar 1923) S. 322-329.
  14. ↑ Dan C. Cavanaugh und James E. Williams: „Plague: Some Ecological Interrelationsships“. In: R. Traub und H. Starcke (Hrg.) Fleas, Proceedings of the International Conference on Fleas. Ashton Wold, Peterborough, UK, 21-25 June 1977. Rotterdam 1980 S. 245-256, 251.
  15. ↑ Pygeretmus (Alactagulus) pumilio Archiválva 2012. november 20-i dátummal a Wayback Machine-ben. In: Don E. Wilson, DeeAnn M. Reeder (Hrsg.): Mammal Species of the World: A Taxonomic and Geographic Reference. 3. Auflage. Johns Hopkins University Press, Baltimore 2005, ISBN 0-8018-8221-4. Abgerufen am 13. Oktober 2010.
  16. ↑ Wu Lien-Teh: A Treatise on Pneumonic Plague. Publications of the League of Nations III. 13, Genève 1926.
  17. ↑ [1] = Wilhelm Kirch: Encyclopedia of Public Health, Volume 1: A - H, Springer 2008, ISBN 1-4020-5614-1, S. 1 „Abortive Plague“
  18. ↑ William Reed u. a.: „Bubonic plague in the southwestern United States.“ In: Medicine 49, 6, 1970. S. 465-486, 470-480.
  19. ↑ Mende Gusztáv Balázs: Pestis az ókorban
  20. ↑ [Felszeghi Sára: „… ő felkereste a baj fészkeit …” (Mikes) Kelemen diák a pestis idején]
  21. ↑ David Keys: Katasztrófa, Vince Kiadó, Budapest, 2002, 41. old.
  22. ↑ Mende Gusztáv Balázs: Pestis a római korszakban
  23. ↑ Hajítógépeken érkező halál: a mongolok pestises halottaikat dobálták be az ostromlott Kaffa erődjébe
  24. ↑ Dr. Stephen O'Brien kutatása a pestis, a HIV és a titokzatos "Delta 32"-es gén kapcsolatáról
  25. ↑ Farkas Zoltán: A fekete halál
  26. ↑ Magyar Katolikus Lexikon: pestisjárványok Magyarországon
  27. ↑ Alexandre Yersin: „La peste bubonique à Hong-Kong“. In: Annales de l'institut Pasteur 8, 1894, S. 662-667.
  28. ↑ Marc Simond, Margaret L. Godley, Pierre D. E. Mouriquand: „Paul-Louis Simond and his discovery of plague transmission by rat fleas: a centenary.“ In: Journal of the Royal Society of Medicine Februar 1998 S. 101-104.
  29. ↑ Deutsche Medizinische Wochenschrift 23, (1897) S. 503.
  30. ↑ Journal of Hygiene X 3 (1910) S. 566-568.
  31. ↑ Journal of Hygiene VI, 4 (1906) S. 509-518.
  32. ↑ Journal of Hygiene X, 3, 1910 S. 598.
  33. ↑ Angela Grosse: Die Pest geht wieder um. In: Hamburger Abendblatt, 9. August 2006
  34. ↑ OMS | Peste en République démocratique du Congo – bulletin n°4
  35. ↑ Pestausbruch im Kongo
  36. ↑ Több mint 200-an haltak meg pestisben Madagaszkáron. Index.hu, 2017. november 27. (Hozzáférés: 2017. november 27.)
  37. ↑ Pestausbruch in Uganda. [2009. január 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 20.)
  38. ↑ Deutsches Ärzteblatt, 21. September 2010: USA: Klimawandel drängt Pest zurück
  39. ↑ Ligon BL. (2006. July). „Plague: a review of its history and potential as a biological weapon.” (angol nyelven). Semin Pediatr Infect Dis. 17 (3), 161-70. o. DOI:10.1111/1469-0691.12540. PMID 16934711.  

Források[szerkesztés]

  • Dr. Szabó-Gergely-Ádám: Orvosi mikrobiológia, Semmelweis, Budapest, 1993
  • A. M. Barnes, T. J. Quan, J. D. Poland: Plague in the United States. In: Morbidity and Mortality Weekly Report 1985. 9SS-14SS.
  • Ole Jørgen Benedictow: Svarte Dauen og senere Pestepidemier i Norge. Oslo 2002, ISBN 82-7477-108-7
  • Klaus Bergdolt: Der schwarze Tod in Europa. Beck, München 2003, ISBN 3-406-45918-8
  • Friedrich Hoffmann: Gründliche Untersuchung Von der Pest, Uhrsprung und Wesen : Nebst angehängten Bedencken, Wie man sich vor selbiger præserviren, und sie sicher curiren könne?. Rüdiger, Berlin 1710 (Digitalisat)
  • J.D. Marshall, R.J.T. Joy, N. V. Ai et al.: Plague in Vietnam 1965–1966.'# In: American Journal of Epidemiology 86 (1967) S. 603–616.
  • Claudia Eberhard Metzger, Renate Ries: Verkannt und heimtückisch – Die ungebrochene Macht der Seuchen. Birkhäuser, Basel 1996, ISBN 3-7643-5399-6
  • William McNeill: Plagues and Peoples. Penguin 1979.
  • Manfred Vasold: Die Pest. Theiss, Stuttgart 2003, ISBN 3-8062-1779-3
  • Karl Georg Zinn: Kanonen und Pest. Westdeutscher Verlag, Opladen 1989, ISBN 3-531-12107-3

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Pest című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Star of life caution.svg
 Az itt található információk kizárólag tájékoztató jellegűek, nem minősülnek orvosi szakvéleménynek, nem pótolják az orvosi kivizsgálást és kezelést.
A cikk tartalmát a Wikipédia önkéntes szerkesztői alakítják ki, és bármikor módosulhat.
Nemzetközi katalógusok
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Pestis&oldid=20871771”