Bohózat

A bohózat a drámairodalom egyik válfaja, a vígjáték egyik formája, amely a helyzetkomikumra helyezi a fő hangsúlyt, és nem a jellemkomikumra. Jellemzője az erős túlzás, mely kritikai-szatirikus célú is lehet.

Rendszerint a vígjáték alacsonyabb fokának tartják, de ugyanolyan nagy költői tehetséget igényel és ugyanolyan nagy hatást képes előidézni, mint akármelyik más műfaj. A bohózat majdnem nélkülözhetetlen elem akármelyik színpad műsorában. Ha éppen különbséget akarunk tenni, akkor a vígjátékot a finom mosoly, az illemes kacagás műfajának mondhatjuk, míg a bohózat a nyersebb és fékevesztettebb hahota előidézését célozza. Eszerint a bohózat minden tekintet nélkül az exkluzív körű illemre és az érzékenykedő tapintatosságra a legerősebb ellentétekkel dolgozhat, és az úgynevezett drasztikus, megkapó hatásokat hajhászhatja. A bohózat a világ, a valóság, a fantázia minden tárgyát felölelheti, és a rút létráján oly mélyen szállhat alá, mint semmi más műfaj.

A bohózat célja kétféle lehet: vagy az emberi hibák és csúnyaságok legkegyetlenebb csúffá tétele, vagy pedig a sors, a véletlenség humorának meglepő kimutatása. Amaz inkább szatirikus, emez inkább humorisztikus és helyzetbohózat.

Története és fejlődése

Történetileg a bohózat következőképpen fejlődött: Az antik bohózat, amelynek remekei csupán csak Arisztophanész halhatatlan neve alatt maradtak meg az utókor számára, átölelte az egész népéletet, politikát, társadalmat, művészetet, gondolkozást. Fantasztikus mesébe burkolva kíméletlenül kigúnyolta a tömeget, és több egyéb hibát és hiányt. Ez az arisztophanészi bohózat, mely a legszabadabb fantáziát a leggyönyörűbb külső formával, ékes, találó nyelvvel kötötte össze, az athéni köztársasággal együtt kihalt.

A 19. századi magyar közélet nem engedett színpadjainkon helyet a kíméletlen, metsző gúnynak a velünk élőkkel szemben. Irodalmunknak nagy szolgálatot tett Arany János, amikor Arisztophanész hátramaradt vígjátékait, melyek lényegükben bohózatok, klasszikus nyelvezettel és páratlan formai remekséggel magyarosította. Az antik bohózat a demagógok és királyok, valamint a római császárok korában részint közönséges családi vígjátékká laposult el, részint pedig leszállt a népélet legalsóbb rétegeibe. Később az olaszoknál új formát öltött. A középkori olasz commedia dell'arte állandósította a mai értelemben vett bohózatot, mely részint néhány mulattató személyen (Arlecchino, Pullcinello, Pagliaccio, Hanswurst, Paprika Jancsi stb.), részint pedig a kézzelfogható tréfákon, csaláson, ütlegelésen, az öröm és fájdalom nyilvánításának túlhajtásán, a természetesség vastag utánzásán fordult meg. Leggazdagabb fejlődésnek indult a bohózat a 19. században, és ámbár a magasabb röptű irodalom és kritika ekkor még mindig kicsinyelte ezt a műfajt, mégis mindinkább teret hódított magának.

Fajtái

Szigligeti Ede szerint kétféle változata különböztethető meg aszerint, hogy milyen elemeket tartalmaz a bohózat:

• Realisztikus bohózat: helyi vonásokat hangsúlyozó bohózat, mint például a 19. századi francia bohózat.
• Fantasztikus bohózat: ezek a tündérvilág motívumait tartalmazó bohózatok voltak, jellegzetes képviselője az osztrák Raimund Ferdinand.

A 19. század bohózatfajtái a következők:

1.) A tündér bohózat, amelyben a bécsi Raimund jeleskedett, de melynek mintaképét már William Shakespeare Szentivánéji álmában, Viharában stb. felismerhetjük. Ehhez hasonló Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje is.

2.) A népies bohózat, amely a munkás és kézműves stb., röviden: szűkkörű foglalkozásban élő nép örömeit és fájdalmait, kívánságait és sérelmeit, szokásait és hibáit, továbbá a sors vagy véletlenség fölényét a korlátolt eszű, gyenge jellemű, de alapjában jószívű tömeg felett vázolja, úgy, hogy a gyengeség nevetésre fakasztja, a véletlen fordulatok mulattatják a nézőt, a bűn és ferdeség ostorozása pedig erkölcsileg emeli és tisztítja. Ebben a népies bohózatban mindenkit fölülmúl a bécsi Nestroy, akinek élesen találó szatírájának alig akadt méltó párja, és aki népies nyelven nagy életigazságokat tudott kifejteni. A bohózat már tendenciózussá vált és a magasabb osztályokat, a közigazgatást támadta meg O. F. Berg bécsi író darabjaiban, aki egy ideig a színpadokat dominálta. Nestroy és Berg mintájára alakult a legtöbb bécsi és berlini csekélyebb értékű bohózat.

3.) A 'bohózatos népszínmű: ezt Szigligeti Ede alapította meg, a durva tréfával a komoly érzést, a népies prózába a gyönyörű népdalt vegyítette. A magyar bohózatos népszínmű a francia vaudeville-nak és a német bohózat között helyezkedik el, amannál tréfásabb, emennél pedig érzelmesebb.

4.) A helyzetbohózat, amely lehet

a.) finomabb és a társaság legmagasabb osztályaiban is előadható, megcáfolván azt az elméletet, mintha a bohózat aljas műfaj volna és csak a mély néprétegekben játszhatnák; az ilyen bohózatot bohózatos vígjátéknak is szokták nevezni; fő kelléke a gyors változás és a véletlennek pajzán kergetőzései; e válfajban a francia mesterkedik, de a német is tanult már tőle, a Labiche, Gondinet, Bisson mellett a német Moser, Schönthan, Kadelburg is figyelemre méltók.

b.) a helyzetbohózat lehet nyersebb, ilyen főleg az angol, mely a bohózatban a groteszkszerűt műveli. A Peleskei nótárius ezen két variáció között áll.

5.) A helyi bohózat (Lokalposse), mely a nagy- vagy kisvárosi, vagy a nemzeti életnek bohózatos képét adja és már átmenetet képez az életképekhez és látványosságokhoz. A bohózatnak rendes alkotó részét képezi a couplet, egy refrénnel énekelt strófa, mely élces epigrammatikus alakban, a darab drámájából kiesve, a kor vagy pillanat főbb embereit, eseményeit divatként gúnyolja ki. Innen ered a rendszerint úgynevezett énekes bohózat.

A bohózattal rokon műfajok a vaudeville, az operett bizonyos változata, valamint az opera buffa.

Források

• Színházi kislexikon, Gondolat, Budapest, 1969.
• Bokor József (szerk.). Bohózat, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X