Krími háború
| Krími háború | |||
| Orosz–török háborúk | |||
 | |||
| A brit flotta Bomarsund erődjét ostromolja | |||
| Dátum | 1853. október 4. – 1856. december 13. | ||
| Helyszín |
Krím-félsziget távolabbi front a Kaukázusban, Kars környékén volt | ||
| Casus belli | az Orosz Birodalom meg akarja szerezni a Boszporuszt és a Dardanellákat, ürügye az Oszmán Birodalom területén élő keresztények feletti védnökség megszerzése és a pánszláv eszme megvalósítása | ||
| Eredmény | az angol–török–francia–szárd-piemonti szövetség legyőzi az oroszokat saját területükön | ||
| Harcoló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Haderők | |||
| |||
| Veszteségek | |||
| |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Krími háború témájú médiaállományokat. | |||
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
A krími háború az Orosz Birodalom és az angol–török–olasz–francia szövetséges erők (akiket néhány másik állam és különböző nemzetiségű önkéntesek is támogattak) között zajlott le 1853–1856 között.
Tartalomjegyzék
Előzményei[szerkesztés]
Az Orosz Birodalom az 1848–49-es forradalmak leverése után hatalma csúcsán állt. Ausztriát lekötelezte, Németországban megakadályozta az egység létrejöttét. Az oroszok elérkezettnek látták az időt régi álmuk, a fekete-tengeri tengerszorosok megszerzésére. A keleti kérdés kiéleződése 1853-ban a krími háború kirobbanásához vezetett. A francia Második császárság és Nagy-Britannia viszont időszerűnek látták az orosz szárazföldi dominancia megtörését. A franciák számára ez egyúttal fontos kitörési kísérlet is volt a napóleoni háborúk óta Franciaországot többé kevésbé folyamatosan sújtó diplomáciai elszigeteltségből. Nem véletlen, hogy a konfliktus egyik fő mozgatója III. Napóleon volt. Brit oldalról pedig megengedhetetlennek tartották a Boszporusz és a Dardanellák orosz befolyás alá kerülését.
A háború menete[szerkesztés]
A háború ürügyét a katolikus és ortodox egyházi vezetők vitája adta a jeruzsálemi szent helyekről. Az Oszmán Birodalom keresztényeinek védnöki szerepében tetszelgő Oroszország nem akarta átadni helyét a franciáknak. A törökök a franciák mellett döntöttek, és maguk mögött érezve a francia és brit támogatást, visszautasították az oroszok követeléseit.
Válaszul I. Miklós orosz cár (1825–1855) hadai megszállták Moldvát és Havasalföldet. Bécs nehéz helyzetbe került – lekötelezettje volt a cárnak, főképp az oroszok 1849-es magyarországi beavatkozása miatt, de az oroszok előretörése ellenkezett érdekeivel. Az osztrákok hiába próbáltak közvetíteni, I. Abdul-Medzsid szultán hadat üzent Oroszországnak. A törökök mögött felsorakoztak a franciák és az angolok is, hogy megakadályozzák az orosz terjeszkedést. Ausztriát – a magyar emigráció támogatásának kilátásba helyezésével – rászorították arra, hogy követelje Moldva és Havasalföld kiürítését, amit Oroszország visszautasított, mire angol, piemonti, francia és nassaui csapatok szálltak partra a Krím félszigeten, és a háború megkezdődött. A britek még további 15 ezer katonát vezényeltek fel később Máltáról (java részük a helyi máltai lakosságból verődött).
A francia–brit–török csapatok hosszú ostrom után elfoglalták Szevasztopolt, a fekete-tengeri orosz flotta erődített támaszpontját. A küzdelmet az utánpótlás biztosítása döntötte el. Bár az angol és francia katonák is sokat szenvedtek, flottájuk jobban megoldotta ezt a feladatot, mint saját birodalmában az elavult cári rendszer – a közel fél millió áldozat nagy részét a járvány, az éhínség és a hideg ragadta el. A francia támogatás megszerzése érdekében a Szárd-Piemonti Királyság is belépett a háborúba, és csapatokat küldött a Krímbe. A Krímen kívül harc dúlt a Kaukázus vidékén Kars váráért, amit a török szolgálatba lépő Kmety György és Guyon Richárd védett meg az oroszokkal szemben. Kossuth az emigrációban eközben hasztalan igyekezett a háborút Magyarországra is kiterjeszteni. Mivel az osztrákok nem üzentek hadat az Oszmán Birodalomnak, így nem jött be Kossuth azon terve, hogy akkor majd török, francia, angol és román erők betörnének Magyarországra és új szabadságharc kezdődhetne.
A háborúban összesen több mint 16 000 önkéntes is harcolt, többek között lengyelek, svájciak, olaszok és németek, valamint olyan szláv önkéntesek akik nem az oroszokkal rokonszenveztek (horvátok, csehek, orosz ellenzékiek), különösképp Szevasztopol ostrománál. Oroszország támogatására a török elnyomástól szenvedő görög és bolgár önkéntesek érkeztek nem túl nagy számban, viszont erőkkel próbálta kivenni a részét Montenegró és Szerbia (a szerb erők kötelékében macedónok is), de csapataik jobbára a külső balkáni frontokon harcoltak. A háborúban sok, már a modern háborúkat előrejelző mozzanat jelent meg. A küzdő felek hadiflottáin először rendszeresítettek robbanólövedékeket a korábbi tömör vasgolyók helyett, és ezzel végleg elavulttá tették a fából épült hadiflottákat. A sinopi csatában az oroszok így semmisítették meg könnyedén a törökök teljes fekete-tengeri flottáját. Szerepet kapott a távíró, és a vasút. A balaklavai csata előzményeinek hatására került kidolgozásra a meteorológiai előrejelzés első elmélete, és megjelent a szigorúan katonai célú cenzúra is, mivel Angliában súlyos botrányt okozott, hogy a londoni The Times olyan pontos katonai információkat közölt az eseményekről, hogy ezáltal az orosz hadvezetés lényeges előnyökhöz jutott.
Harcok a Távol–Keleten[szerkesztés]
A párizsi béke[szerkesztés]
Miután Szevasztopol elesett és I. Miklós orosz cár 1855-ben meghalt, utódja, II. Sándor (1855–1881) hajlott a megegyezésre. Az 1856-ban megkötött párizsi béke visszaszorította Oroszország európai befolyását. A cár elvesztette a Duna torkolatvidékét, le kellett mondania a törökországi keresztények védnökségéről, s nem tarthatott hadihajókat a Fekete-tengeren.
A háború következményei[szerkesztés]
A krími háború meghozta a szabadságot a román fejedelemségeknek. A nagyhatalmak, hogy az orosz és török fél között ütközőállamot hozzanak létre, támogatták a fejedelemségek függetlenségét és egyesülését. Így a két fejedelemség lakói saját maguk választhatták meg Cuza ezredest fejedelmüknek (1859), s rövidesen létrejött Románia, amit a nagyhatalmak 1862-ben ismertek el.
Oroszország veresége annyira súlyos volt, hogy az egy időre kivonta a nagyhatalmak sorából. Mivel a háború anyagi megterhelése kis híján az államcsőd szélére juttatta az országot, ezért a cár arra kényszerült, hogy az amerikaiaknak eladja Alaszkát mindössze 7,2 millió dollár értékű aranyért. A szerződést 1867. március 29-én írták alá.
Irodalom[szerkesztés]
Magyar irodalom[szerkesztés]
- Vadász Sándor: 19. századi Egyetemes Történet (1789 - 1890), Korona Könyvkiadó, Budapest, 1998.
- Matuz József: Az Oszmán Birodalom története, Osiris Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Angol irodalom[szerkesztés]
- Bridge and Bullen, The Great Powers and the European States System 1814-1914, (Pearson Education: London), 2005
- Bamgart, Winfried The Crimean War, 1853-1856 (2002) Arnold Publishers ISBN 0-340-61465-X
- Judd, Denis "The British At War: The Crimean War" (1975) Hart-Davis, MacGibbon, ISBN 978-0-246-10804-3
- Ponting, Clive The Crimean War (2004) Chatto and Windus ISBN 0-7011-7390-4
- Pottinger Saab, Anne The Origins of the Crimean Alliance (1977) University of Virginia Press ISBN 0-8139-0699-7
- Rich, Norman Why the Crimean War: A Cautionary Tale (1985) McGraw-Hill ISBN 0-07-052255-3
- Royce, Simon The Crimean War and its place in European Economic History (2001) University of London Press (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 0-3825-2868-6
- Royle, Trevor Crimea: The Great Crimean War, 1854-1856 (2000) Palgrave Macmillan ISBN 1-4039-6416-5
- Schroeder, Paul W. Austria, Great Britain, and the Crimean War: The Destruction of the European Concert (1972) Cornell University Press ISBN 0-8014-0742-7
- Wetzel, David The Crimean War: A Diplomatic History (1985) Columbia University Press ISBN 0-88033-086-4
- Russell, William Howard, "The Crimean War: As Seen by Those Who Reported It". Baton Rouge LA. :Louisiana State University Press, 2009 ISBN 978-0-8071-3445-0
Külső hivatkozások[szerkesztés]
|
