Német idealizmus
A német idealizmus hátteréül a francia forradalom előkészületei, lefolyása és következményei szolgáltak. A francia forradalom által hirdetett szabadság és a felvilágosult eszmék a német értelmiség támogatását élvezték mindaddig, amíg a forradalom át nem csapott terrorba.
A nemzeti érzés a német államokban nagyon kultúra-orientált volt, virágzott az irodalom. Wilhelm von Humboldt oktatási reformja, a Berlini Egyetem megalapítása, a politikai reformok (pl. az 1807-es jobbágyfelszabadítás), Poroszországot modern állammá tette.
A német idealizmus megteremtője Immanuel Kant (1724–1804) volt. Írt a felvilágosodásról, pedagógiáról, de főként az ész kritikáját fektette le a három kritikai művében. Kant filozófiájának hibáit igyekezett kiküszöbölni Johann Gottlieb Fichte (1762–1814). Schelling (1775–1854) kezdetben Fichtét követte, majd a természetfilozófia felé fordult és lefektette az azonosságfilozófia alapjait. Schelling tanulótársa, Hegel jelenti a német idealizmus csúcspontját, ő az abszolút idealizmus megalkotója. Hegel az összes tudományt felhasználta filozófiájában, főként a vallást, a művészetet, a jogot és a történelmet.
A klasszikus német filozófia jellegzetes gondolatmenete: objektum és szubjektum különböznek egymástól, azonban egymásra vonatkoznak; a szubjektum mint szubjektum mindig az objektumhoz való viszonyában létezik szubjektumként, és fordítva. Az egymásra vonatkozás meg kell, hogy előzze a tapasztalatot, mert a tapasztalat a megismerés egyik formája és már előfeltételezi az egymásra vonatkozás lehetőségeit. Ebből az következik, hogy a szubjektum és az objektum egymáshoz viszonyítva a priori léteznek. Ez az a priori létezés úgy magyarázható, hogy létezik egy transzcendentális szubjektum (a fichtei abszolút én, a schellingi abszolútum, a hegeli Szellem), amelyben az objektum és a szubjektum egybeesik. Filozófiát művelni azt jelenti, hogy különböző dialektikai közvetítő lépéseken keresztül eljutni a transzcendentális szubjektumig.
