Pietizmus
A pietizmus a 17. és 18. század keresztény vallási megújító mozgalma, amely az evangélikus egyházban bontakozott ki. Elindítójának Philipp Jacob Spener teológust tekintik.[1]
Tartalomjegyzék
A szó jelentése[szerkesztés]
A pietizmus latin eredetű szó, a pietas (jámborság) szóból ered. Szótári alakja: pietas, -atis, f., amelynek jelentései: ájtatosság, istenfélés, vallásosság, igazság, igazságosság, szelídség, jóság, kegyesség.
A pietizmus története[szerkesztés]
A fogalom 1677-ben tűnt fel Németországban, de gyökerei az 1600-as évek elejére nyúlnak vissza. 1605-ben jelent meg Johann Arndt Vom wahren Christenthume című műve, majd 1617-ben Johann Valentin Andreae Invitatio fraternitatis Christi című munkája, valamint a kálvinista Cocceianus irataiban is már megtalálhatóak a pietizmus gyökerei. A 16. század végén élt Jacob Spenernek és barátainak szintén nagy szerepük volt a mozgalom elterjesztésében. Spener Frankfurt am Mainban, a saját házában mint lelkész tartott összejöveteleket, ahol a protestáns egyház és a teológiai nézetek megújulását sürgette.
A pietizmus szó a jámborkodó csúfnévből származik, amely a kezdeti negatív értelmezés után pozitív értelmet nyert. 1689-ben a lipcsei egyetem ifjú docensei a hallgatókat és a polgárokat az Újtestamentumról kezdték tanítani, és ők maguk szemlélődő életmódot folytattak. Azonban a docenseknek be kellett szüntetniük az előadásokat, sőt, összejöveteleket sem tarthattak a városban. Az ország vezetői a konvektikulumokat (az újjászületettek csoportjait) rendzavaróknak minősítette. Francke, a lipcsei docens Erfurtba távozott, de előadásait ott sem tarthatta meg. Spener közbenjárására az újonnan megalapított hallei egyetemen tanári státuszt kapott, és barátai is a városban telepedtek le, így Halle a pietizmus központja lett.
A mozgalom 1670 és 1750 között terjedt el, és az egyéni jámborságot valamint a protestáns egyház egészét kívánta megújítani. 1750 után a különböző protestáns egyházakban más és más formákban jelent meg. I. Napóleon uralkodása alatt nagymértékben megerősödött a mozgalom. Napóleon sikereit a forradalmi, köztársasági és "hitetlen nézetek" sikerének tekintette. Így a pietizmus megjelent a politikában is, és ezért elvesztette eredeti célját, a vallási tisztaság megőrzését.
A pietizmus nézetei[szerkesztés]
A pietizmus feleslegesnek tartja a hittani kérdésekről való vitatkozást, a dogmatikát, a gyakorlati keresztény élet fontosságát hangsúlyozza. [2] Nézete szerint a reformáció nem lezárt történés, hanem egy folyamat. Központi témái a bűn és a kegyelem, a régi életből az újba való újjászületés, amely a megtéréskor tanúsított és a tökéletes életre vezető bűnbánatban jelenik meg. Az újjászületettek a nagy csoporton belül külön kis csoportot alkottak, a konventikulumot. Nekik társaik előtt tanúskodniuk kellett annak érdekében, hogy a világ Isten országává váljon. A pietisták magukra mint Isten választottaira tekintettek, a többi emberre pedig mint a világ gyermekeire.
Pietizmus a vakbuzgósággal szöges ellentétben igen komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy mindenki pontosan tudhassa és érthesse, hogy miben is hisz. Ezért a buzgó pietisták tanítottak, terjesztették az ismereteket. A pietista korálok szövegei is sokszor szisztematikusan tanító jellegűek.
A pietisták[szerkesztés]
Lelkipásztori munkájukat a Biblia népszerűsítése (olvasás és bibliaóra tartása), a személyes kapcsolattartás, a lelkigondozás, a konfirmáció újraélése és a hitoktatás adta. Az egyes személyekre fordított figyelem miatt az újkori individualizmus és a romantika előfutára lett, és a későbbi szekularizációban is nagy szerepe lett. A pietisták célja az volt, hogy az őskeresztények vallási életét éljék. Ezért legfontosabb iratuk a Szentírás volt, a hagyományokat figyelmen kívül hagyták. A vallási gyakorlat fontosabb volt számukra, mint az elméleti teológia, és a biblikus tudomány is előnyt élvezett a dogmatikával szemben. A mozgalom átalakította a protestáns prédikációkat és az énekeket is, bőséges és értékes irodalmat hozott létre. A pietizmus hallei ága nagyban hatott a metodistákra is, és – annak ellenére, hogy a dogmákat és a hivatalos, látható egyházat a háttérbe szorította – összefogta a protestáns egyházakat, és a katolikusokkal is jó viszonyt tartott fenn. A mozgalom tehát nem határolódott el a többi egyháztól, sőt magukra sem úgy tekintettek, mint felekezetre.
Magyar pietisták[szerkesztés]
A magyarországi pietista lelkészek a Halléban tanult evangélikus lelkészjelöltek közül kerültek ki. A rózsahegyi zsinat elítélte őket a Felvidéken, de a dunántúli egyházkerületben akadálytalanul terjedhetett a mozgalom. A 18. századi nevesebb képviselők közé tartozott Torkos András, Hegyfalusi György, Bél Mátyás, Bárány György, mindkét Sartorius János, Miletz Illés és Simonides János. Ők honosították meg hazánkban a konfirmációt, nagy gondot fordítottak a hitoktatásra és fejlesztették az egyházi énekeket is. A korabeli magyar evangélikus egyházi irodalom nagy része is tőlük származik.
Források[szerkesztés]
- A latin nyelv szótára (összeáll.: Finály Henrik), Budapest, Zeneműkiadó, 1991 [1]
- Magyar katolikus lexikon [2]
- Magyar Országos Közös Katalógus [3]
- Bokor József (szerk.). Pietisták, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 27.
- ↑ Schaff, Philip. Pietism, New Schaff-Herzog Encyclopedia on Religious Knowledge (angol nyelven). Baker Book House (1952). Hozzáférés ideje: 2009. november 29.
- ↑ Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon
További irodalom[szerkesztés]
- Feller, Joachim: Sonnet. In: Luctuosa desideria Quibus […] Martinum Bornium prosequebantur Quidam Patroni, Praeceptores atque Amici. Lipsiae [1689], [2]–[3]. (Faksimile in: Reinhard Breymayer (Hrsg.): Luctuosa desideria. Tübingen 2008, 24 - 25.) – Cf. Martin Brecht: Geschichte des Pietismus, I, 4.
- Csepregi, Zoltán: Magyar pietizmus, 1700–1756 : tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez, Budapest, Teológiai Irodalmi Egyesület, 2000
- Font, Zsuzsa: Erdélyiek Halle és a radikális pietizmus vonzásában, Szeged, József Attila Tudományegyetem, 2001
- Font, Zsuzsa: Halle – pietizmus – Erdély : fejezetek a "moribunda Transylvania" művelődésének német kapcsolataiból, Szeged, JATEPress, 1997
- Nagy, István: A magyar lélek és a pietizmus, Kisújszállás, Csapp Nyomda, 1926
- Szent-Iványi, Béla: A pietizmus Magyarországon, Budapest, Egyetemi Nyomda, 1936
- Wallmann, Johannes: A pietizmus, Budapest, Kálvin, 2000
- Richly Gábor: A finn ébredési mozgalmak. In Ablonczy Balázs (szerk.): Hagyomány, közösség, művelődés, Budapest, 2002.
|
