Barlanghasonlat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A Barlanghasonlat Platón egyik legismertebb hasonlata, melyben a lélek ideákhoz való felemelkedését szemlélteti. A filozófus ebben a hasonlatban a parmenidészi változatlan, állandó létezést próbálta meg kibékíteni a hérakleitoszi változással, úgy magyarázta meg a valóság és a látszat, vagyis az „egy, a világos és változatlan” és a „többféle homályos és állandóan változásban lévő” közötti különbséget, hogy elmeséli a barlang mítoszát.

A barlanghasonlatot Platón az Állam című dialógus hetedik könyvében írta le.

A barlang mítosza[szerkesztés]

Képzeljünk el egy hatalmas barlangot, melynek a mélyén már kora gyermekkoruktól fogva leláncolt emberek élnek. Ezek az emberek még soha nem hagyhatták el a barlangot, ezért nem is sejtik, hogy a barlangon kívül más valóság is létezik. A barlangban egy nagy tűz ég, a tűz előtt pedig egy hatalmas fal helyezkedik el. Az őrök a fal mögül mindenféle mesterséges tárgyakat mutatnak fel „valahogy úgy, ahogyan a bábosok mutatják fel a bábokat a nézőknek”,[1] melyeknek az árnyékát a tűz a barlang falára vetíti. A szerencsétlen leláncolt emberek csupán ezeket az árnyékokat láthatják. Az őrök élénken beszélnek egymással, azonban a barlangüreg eltorzítja a hangjukat. A barlang falán látott árnyékokat és az őrök eltorzított hangját a rabok valóságnak tartják.[2]

Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson – amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang – embereket, …fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak.[3]
A „Barlanghasonlat”

Egy nap az őrök az egyik leláncolt emberről leveszik a láncokat, és felvezetik a barlang szájához. Ez a barlangból való felemelkedés az anamnézis folyamatához hasonlatos. A felemelkedés szintjei megfelelnek a vonalhasonlat szintjeinek. Miután a felszabadított rab kilép a sötét barlangból, kezdetben nagyon kellemetlennek fogja tapasztalni a kinti világot: a Nap elvakítja, és nem fog látni semmit. Idővel azonban, miután a szeme hozzászokott a világossághoz, meg fogja pillantani a dolgokat a maguk valóságukban, ekkor rá fog jönni, hogy mindaz, amit eddigi életében valóságnak hitt, csupán a valódi dolgok árnyékai voltak.

Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; … Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?
Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.[4]

Miután a felszabadított rab megismerkedett a barlangon-kívüli világgal, az őrök újra láncra verik és visszaviszik a barlangba. A visszatért rab el fogja mesélni a társainak, hogy mit látott, hogy a falon látott dolgok csupán csak árnyékok. A társai ki fogják nevetni és őrültnek fogják tartani, a visszatért rabnak pedig soha többet nem lesz nyugta a barlang mélyén, hanem vissza fog vágyni a fenti világba.

És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet – és ez az idő, míg megszokná, nem is volna rövid –, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék – vajon nem ölnék-e meg?[4]


A hasonlat értelmezése[szerkesztés]

A hasonlatban a tűz a Napot jelképezi, a barlang a látható világot, a felmenetel a lélek felszállását az ideák világába. A hasonlattal Platón az anamnézis folyamatát kívánta bemutatni: a lélek visszaemlékszik az ideák világában látott tiszta ideákra, a világ dolgai – akárcsak a barlang falára vetített árnyékképek – csupán csak az ideák hasonmásai, árnyékképei. A felemelkedést elősegítő út a nevelés: a lelket el kell fordítani az ideák birodalma, a Jó felé. Akik már felemelkedtek az ideák birodalmában, vissza kell térniük a földre, hogy a többi embernek is megmutassák a helyes utat, azaz, hogy felvezessék őket a fényre. Platón szerint a filozófusok a legalkalmasabbak erre a feladatra.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Platón: Állam 514a
  2. Uo. 514a – 515b
  3. Állam VII
  4. a b Uo.

Források[szerkesztés]