Melléknév

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A melléknév tulajdonságot, minőséget, hovatartozást jelölő szófaj. Kérdőszava: milyen? melyik?

Alaktani jellemzői[szerkesztés]

Ragozás, egyeztetés[szerkesztés]

A melléknév alapvetően hasonló ragokat vehet fel, mint a főnév. A jelzői szerepű melléknév számos nyelvben (például német, újlatin nyelvek) egyezik a hozzá tartozó főnévvel nemben, számban és esetben (akárcsak a névelők), azaz a főnévi csoport határozza meg az alakját, és önmagában vagy a főnévvel együtt fejezi ki a kívánt viszonyt (rote Äpfel ’piros almák’, a rot melléknéven is jelölve a többes számot). Az angolban nincs egyeztetve, a magyarban pedig csak állítmányként (például ők ügyesek).

Egyeztetéskor kérdéses lehet a szám és a nem, ha például egyazon melléknév tartozik egy hím- és egy nőnemű szóhoz, illetve ha ugyanazon melléknév vonatkozik egyes és többes számú szavakra: az egyes nyelvekben más és más megoldások fordulnak elő.

A németben bonyolult szabályok vonatkoznak a melléknévragozásra, amely attól függ, hogy van-e mellette határozott vagy határozatlan névelő, és ha igen, az tudja-e jelezni a főnévi szerkezet számát, nemét és esetét.

Fokozás[szerkesztés]

A főnevektől eltérően a mellékneveket fokozni is lehet (akárcsak a határozókat és a határozatlan számneveket). Ez alól kivétel, ha azonosító, besoroló jellegűek (például nincs *hazaibb, *személyibb), illetve ha eleve szélsőséget fejeznek ki (például nincs *végtelenebb, *mérhetetlenebb). Nem fokozhatók az anyagnevek sem (például bőr pénztárca), ha az adott nyelv melléknévvel fejezi ki őket.

A magyarban az alapfokot zérómorféma jelöli; a középfokot pedig a -bb jel kötőhangzós vagy a nélküli változata. A középfok -ik kiemelőjelet kaphat: szebbik. A felsőfok leg- jele és a túlzófok legesleg- jele többnyire a középfokhoz járul (például legszebb), ha pedig ez nem létezik, akkor az alapfokú alakhoz (például legalsó, legfelső). – Más nyelvekben a felsőfok a középfoktól csak a határozott névelőben különbözik, például az olaszban és a franciában.

Mondattani jellemzői[szerkesztés]

Szószerkezetekben[szerkesztés]

Melléknévi alaptagú szószerkezetben a bővítménye jellemzően a határozó, amely az igékhez hasonlóan lehet vonzat vagy szabad határozó (például nagyon gyors, fokhatározó). Vonzatok lehetnek pl.: gazdag valamiben, képes valamire, hű valamihez, egyenlő valamivel, felelős valamiért, valamint fokozott alakok mellett okosabb vkinél, a legokosabb a gyerekek közül (hasonlító határozó, részelő határozó). Melléknévi alaptagú szerkezetben csak akkor fordulhat elő jelző, ha a melléknév -ú/ű, -jú/jű, -s/os/es/ös képzővel jött létre főnévből, például barna hajú lány, festett táblás ajtó.[1]

Önmaga jellemzően főnevek bővítménye (például gyors kocsi), azonkívül képzővel igék bővítménye is lehet (például gyorsan halad).

Meghatározó jellegében a melléknévi igenévvel, a számnévvel és a determinánssal rokon. A névmások közül a melléknévi névmások tölthetik be a szerepét (ilyen, olyan, emilyen, amolyan; amilyen; milyen?; valamilyen, némely, némi; mindegyik, mindenféle, bármilyen, akármilyen).

Mondatrészi szerepei[szerkesztés]

Melléknévvel három mondatrészt lehet kifejezni:

  • Jelzőt: a melléknév ennek legtipikusabb formája (bár létezik főnévi jelző is) minőségjelzőként vagy néha értelmezőként: piros almát kérek, ill. kérek almát, pirosat.
  • Állítmányt: ennek tipikus szófaja az ige, sok esetben viszont melléknév fejezi ki, többnyire kopulával (például Az alma piros volt/lesz/lett/maradt)
  • Határozót: melléknévből képzett (l. alább) határozók az ige bővítményei lehetnek (például gyorsan fut)

Állítmányként néha egyeztetés szempontjából is másként viselkedik, mint jelzőként: a magyarban egyeztetjük ilyen esetben (az almák pirosak), a németben viszont nem (die Äpfel sind rot). Vannak melléknevek, amelyek csak állítmányként állhatnak (az oroszban erre külön alakjuk van), némely más melléknevek viszont csak jelzőként fordulnak elő.

A magyarban egy szónál alaki különbség is megfigyelhető szintaktikai szerepétől függően: a kis forma csak jelzőként fordul elő, a kicsi alak viszont jellemzően állítmányként. (Hasonló a két és a kettő számnév esete.)

Határozóként lehet módhatározó (szépen ír), állapothatározó (féloldalasan áll), eredet- és eredményhatározó (éretlenből éretté vált), fok-mérték határozó (erősen felsértette), tekintethatározó (jónak jó). Modalis-essivusi képző is csatlakozhat hozzá (-n/an/en, -lag/leg, -ul/ül): ügyesen dolgozik, egyhangúlag döntenek, tétlenül heverészik.[1]

Szórend[szerkesztés]

A jelzői melléknév szórendje jellemző az egyes nyelvekre: míg a magyarban, németben, angolban jelzőként többnyire megelőzik a főnevet, a franciában tipikusan követik. Az olaszban elsősorban azok a melléknevek kerülnek a főnév elé, amelyek egy már ismert tulajdonságát emelik ki (például olasz la bianca neve ’fehér hó’); az azonosító, szembeállító, korlátozó értelmű melléknevek viszont követik. A spanyolban és a franciában a főnév előtt bizonyos melléknevek átvitt értelműek (például szegény mint ’szerencsétlen’, nagy mint ’jelentős’), a főnév után pedig konkrét jelentést kapnak (például szegény mint ’nincstelen’, nagy mint ’nagyméretű’).

Bizonyos nyelvekben, ahol a melléknév egyezik a főnévvel, az akár el is távolodhat tőle, például a latinban. A magyarban viszont, ahol jelzőként nincs egyeztetve, a viszonylag szabad szórend ellenére is megmarad a főnév előtt.

Szófajtani jellemzői[szerkesztés]

A melléknév lexikailag tartalmas szófaj, s mivel mondatrészt fejezhet ki, az alapszófajok egyike. Lehet tőszó (például szép), képzett szó (például kétséges) vagy összetett szó (például nagymértékű). A melléknév nyílt szóosztály, mivel újabbak jöhetnek létre.

Képezhető főnévből (év > éves, évi), névutóból (mögött > mögötti), igékből pedig a melléknévnek megfelelő szerepű melléknévi igenév jöhet létre (érkezik > érkező), ami melléknevesülhet is (például ápolt ’gondozott’). A melléknevesülés ismérve, hogyha fokozható, illetve ha már nem vehet maga mellé az igére jellemző bővítményt (például tárgyat).

A melléknévből képezhető ige (széles > szélesít, ill. szélesedik), főnév (széles > szélesség) és határozó (széles > szélesen). Sok esetben bármiféle képző nélkül használható főnévként is (például szegény > a szegények), a németben pedig legtöbbször alakváltozás nélkül használható határozóként (például glücklich: ’szerencsés’, ill. ’szerencsésen’ – kivéve: gut ’jó’, de wohl ’jól’; angolul ilyen például fast, quick). A thai nyelvben a melléknév automatikusan ige is lehet, tehát például a ’drága’ melléknév egyúttal ’drágának lenni’ jelentésű is.[2] Amit egy nyelv melléknévvel fejez ki, azt nem biztos, hogy a másik is azzal fejezi ki, például magyarul (angolul, németül stb.) van éhes, franciául viszont avoir faim (’éhe van vkinek’), másfelől pedig azt, hogy valakinek szüksége van valamire, a héber melléknévvel fejezi ki (זקוק zakuk, kb. ’szükséget szenvedő’). Léteznek nyelvek, amelyekben nincs is melléknév, és szerepét például az igék töltik be (a nagy melléknevet például egy ’nagynak lenni’ igével).

A magyarban egyes melléknevek főnevesülve az eredetitől eltérő többesszám-jelet kapnak (például melléknévként vörösek, főnévként vörösök, vagy nekem a pirosak tetszettek, de a pirosok hátráltatták a forgalmat).

A melléknevekből újabb melléknevek is képezhetők (például vidéki > vidékies, ill. a fosztóképzővel udvarias > udvariatlan), valamint különféle szóösszetételek alkothatók vele (például másik melléknévvel világosbarna, főnévvel gyorsvonat).

Jelentéstani jellemzői[szerkesztés]

Jelentése alapján lehet

  • minősítő (például okos, szép, csúnya)
  • viszonyító (például házas, városi, kettes) vagy
  • mennyiséget jelentő (például egy kis élelem, tálcányi sütemény).[1]

A minősítő és a viszonyító jelentésű melléknév abban is különbözik egymástól, hogy az előbbi fokozható, az utóbbi azonban nem. A mutatós például kétjelentésű: (1) tetszetős, (2) mutatóval rendelkező. A másik óra mutatósabb ennél mondatnál tehát csak az előbbi jelentés merülhet fel.

Igék és melléknevek megfelelései[szerkesztés]

A melléknevek és az igék között szoros megfelelések léteznek az egyes nyelveken belül és a nyelvek között egyaránt.

A magyar nyelven belül:

Melléknév Ige
azonos vmivel (meg)egyezik vmivel
boldog örül
érdemes megéri
eredményes beválik
finom, ízletes ízlik
fontos, jelentős számít
helyénvaló illik
jó, elfogadható vkinek megfelel vkinek
képes vmit tenni tud (csinálni vmit)
más különbözik, eltér
mérges, dühös haragszik
óvatos vigyáz
szerelmes vkibe szeret vkit
zöld, piros stb. zöldell, piroslik stb.

Különböző nyelvek között:

Melléknév Ige
magyar éhes/szomjas/álmos francia avoir faim/soif/sommeil
francia (être) assis magyar ül
angol (be) nervous magyar izgul, aggódik
magyar erős, egészséges latin valēre


A melléknévi, ill. igei jelleg legkönnyebben úgy különböztethető meg, ha más igeidőbe tesszük: azonos volt, de: (meg)egyezett. (A melléknévhez kopula kapcsolódik, az ige pedig maga veszi fel a személyragot.)


Hasonló példa, hogy a magyar szabad melléknév olykor igeként is használatos: szabadjon megkérdezni, ill. nem szabadott elmennünk.

Jegyzetek[szerkesztés]

Wikiszótár
Nézd meg a melléknév címszót a Wikiszótárban!
  1. a b c Nyelvi fogalmak kisszótára, Korona Kiadó, Bp. 2000, szerk. Tolcsvai Nagy Gábor, ISBN 963-9191-62-0, 145–146. o.
  2. David Smyth: Teach yourself Thai, Hodder & Stoughton, London 2003, ISBN 0-340-86857-0, p. 21.