Kelta mitológia
A kelta mitológia a vaskori kelták többistenhitű vallásából eredő mítoszok gyűjteménye. A vaskori Európa népeihez hasonlóan a kelta vallásban is több istent imádtak és ezekhez kapcsolódtak mítoszaik. Az ókori Rómával, a Római Birodalommal kapcsolatba kerülő kelta népek (gallok, ibérek) mitológiája nem maradt fenn a római hódítás, az elrómaisodás, majd a kereszténység felvétele után a pogány üldözés, valamint a kelta nyelv kihalása következtében. A kelta mitológia jelentős részét korabeli római, keresztény forrásokból ismerjük. A római fennhatóságon túli kelta népek (gaelek, piktek, britonok) ősi mitológiája fennmaradt, a mítoszok egy részét a középkorban le is jegyezték.
Tartalomjegyzék
Korai források[szerkesztés]
A legkorábbi írott források Galliára és Britannia romanizált keltáira vonatkoznak. Azonban ezek csak szemelvények, hiszen pl. a nyelv pusztulásával a szóban hagyományozódó gall irodalom teljes egészében elveszett.
A forrásoknak három típusa van: fogadalmi feliratok (a Római Birodalom területén), művészi ábrázolások, és klasszikus szerzők megfigyelései. Az első kettőt fenntartásokkal szabad kezelni, hisz mind az írott nyelv, mind a szobrászat erős görög-római befolyást mutat.
A klasszikus szerzők hitelessége is kérdéses, hiszen többségük korábbi írásokból merít. Ezen kívül mindannyian a klasszikus név- és fogalomanyaggal dolgoznak, ami magában hordozza az általánosítás, a félreértelmezés lehetőségét. Bár e források alapvető hihetőségét is sokáig kétségbe vonták, ír források később számos merész állításukat is igazolták.[1]
Az egykorú források közül kiemelendő Poszeidóniosz, akinek írásait követői (pl. Sztrabón) idézeteiből ismerjük, illetve Julius Caesar, aki Commentarii de bello Gallico (Feljegyzések a gall háborúról) című művében részletesen leírja a meghódított népek szokásait.
Az ír hagyomány írásba foglalása a 6. században kezdődött, de 1100 előtt csak kézirattöredékek maradtak fenn. Ebben az időben keletkeztek az első nagy kéziratos gyűjtemények az ír múlt leírásával. Mégis perdöntőnek tűnnek ezek a hagyományok, lévén hogy az ír nyelv (és hagyomány) konzervatívabbnak tűnik a gallnál is.[2] Ezekben maradtak fenn a kereszténység előtti mondavilág történetei (Ulster-ciklus, Ulaidh-ciklus és a fianákról, portyázó bandákról szóló ciklus). Ezeken kívül létezik egy pszeudo-történeti anyag is, a Leabhar Gabhála (Hódítások könyve), amely Írország történetét foglalja össze a vízözöntől kezdve, illetve a Dinnshenchas (A helyek története), amely írországi helységek nevét „magyarázza meg”.
Wales kéziratgyűjteményei (12. századtól) már nem őriznek olyan gazdag anyagot a korai időszakból, mint ír megfelelőik. Legkorábbi fennmaradt meséik (Culhwch, Olwen ill. Mabinogi négy ága) a 11. századból valók, és inkább korhű irodalmi művek, mint a hagyomány őrzői.
A hagyomány őrzői[szerkesztés]
A kelta társadalom magas szintű szervezettségére jellemző, hogy a vallás és a műveltség ápolása egy hivatásos réteg feladata volt. Az ókori szerzők szerint három ilyen csoport létezett: a druidák, a bárdok, és egy, a kettő között elhelyezkedő, amelyet a gall vàtis (lat. vatis) szóval jelölnek. Ez a felosztás a források szerint általános volt Galatiától Írországig.
Kezdetben a druidák (ír: druidh) álltak a ranglétra felső fokán. Papok voltak, ők irányították a szertartásokat, törvényeket hoztak és tartattak be, és gondoskodtak a druidák tanításáról. Hasonló társadalmi csoport voltak az indiai brahminok vagy a római pontifexek. Nem volt bizalmuk az írott szóval szemben, ezért tudásukat fejben tartották. Beszámolók szerint voltak druidák, akik 20 éven át folytatták tanulmányaikat. Caesar megemlíti, hogy évenként gyűlést tartottak a Carnutes törzs földjén, Gallia szimbolikus középpontjában.
A druidákról ma közismert, az erdők mélyén teljes titokban varázsló, emberfeletti dolgokra képes mágus képét a romantika irodalma hozta létre, ma pedig a filmipar és a televíziók ezt tartják életben.
A vatis (ír: fili) szerepéről eltérnek az elméletek, egyesek szerint nem voltak külön csoport, hanem a druidákon belüli alárendelt réteg. Szerepük is sok átfedést mutat a druidákéval, bár kifejezetten őket tartották a jövőbelátás mestereinek. Írországban a kereszténység hittérítői a druidákat tartották legfőbb ellenségeiknek, így azok szerepét fokozatosan a filik vették át: látnokok voltak, uralkodók tanácsadói, szerződések tanúi. Szerepüket részben a bárdok rovására is kiterjesztették. Ez a 17. századig élt, amikor az angol kormányzat végképp eltörölte a régi rendet.
A filik tanulmányi ideje hét év volt. A druidákhoz hasonlóan később vezetőt választottak maguk közül. Évenkénti gyűlésük Uisnechben zajlott, amelyhez hagyományaik ezer szállal kötődtek, és amelyet Írország szimbolikus középpontjának tartottak.
Az előző kettővel ellentétben a bárdok (ír, walesi: baird) osztálya inkább az irodalommal foglalkozott. Írországban fokozatosan vesztett szerepéből, Walesben azonban a baird méltósága megnövekedett, és végül az ír filiknek megfelelő társadalmi szerepet töltöttek be.
Sokszínűsége[szerkesztés]
A kelta hagyomány összefüggéstelensége sokak szerint decentralizált társadalmi rendszerük következménye. A kelta mitológia nem alkotott egységes rendszert, inkább közös örökség felismerhető nyomainak nevezhetnénk. A szigetek keltáinak hagyománya évezredekkel korábban elvált a kontinentális keltákétól, ezért rengeteg eltérést találunk köztük. A kelták ezenkívül a jelek szerint elsajátították a meghódított területek őslakosainak vallási elképzeléseit, majd a római kultúrát is. A kulturális összetartozás tudata a művelt rétegekben élt tovább, és valóban úgy tűnik, hogy a kelták egységének kulcsát nem antropológiai, hanem kulturális szinten kell keresnünk. A nyelv és a kultúra, valamint egyes intézmények (pl. a druidák) léte lehetett az összekötő kapocs. Ezt igazolja a tény, hogy a középkori, politikai viszályokkal és bizonytalansággal teli Írországban a filik döbbenetes kulturális egységet őriztek meg. Emiatt az alapvető homogenitás miatt beszélhetünk mégis egységes kelta kultúráról.
Kelta ünnepek[szerkesztés]
- Samhain - a kelta újév (október 31.)
- Jul, - a Napisten újjászületése (december 22.)
- Imbolc - a növekvő fény, megtisztulás ünnepe , a tél vége, a tavasz jövetele, „félidőben” található a kelta újévet jelentő samhain és a nyár kezdetét jelző beltaine között.(február 2.)
- Ostara - az ébredő természet, a tavasz, a fák és a tavaszi napéjegyenlőség ünnepe. (március 21.)
- Beltane - virágba borulás, lombok, szerelem ünnepe (május 1.)
- Litha - a Napisten és Földanya nászünnepe (június 21.)
- Lughnasad - az aratás ünnepe (augusztus 1.)
- Mabon - betakarítás, szüret (szeptember 21.)[forrás?]
A mitológia ír források alapján[szerkesztés]
A kelták hite szerint az istenségek mindenütt jelen vannak: a fákban, az állatokban, a vizekben. Rendkívül fontos a nő szerepe, hiszen pl. a háború istene vagy Írország megtestesítője is nő. A mitológia legteljesebb rekonstrukciója ír források alapján lehetséges, ahol a legtovább fennmaradt - a vallás elvesztése ellenére - irodalmi művekben és a néphagyományban.
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
Jegyzetek[szerkesztés]
Felhasznált irodalom[szerkesztés]
- Cana, Proinsias mac: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993.
- Dömötör Tekla (szerk.): Germán, kelta regék és mondák. Móra, Budapest, 1965.
- Képtár: Mitológia, Passage kiadó.
További, magyarul megjelent irodalom[szerkesztés]
- Filip, Jan: A kelta civilizáció öröksége. Gondolat, Budapest, 1966.
- Mitológiai ábécé. Gondolat, Budapest, 1970.
- Szabó Miklós: Kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Budapest, 1971.
- James MacKillop: Kelta mítoszok és legendák. General Press, Budapest, 2006.
