Viszonyszó
A viszonyszók a szófajok egyik nagy csoportját alkotják az alapszófajok és a mondatszók mellett, amelyekre az alábbiak jellemzőek:
- nem mondatrészek,
- nem bővíthetők,
- általában nem toldalékolhatók,
- viszonyjelentésük van.[1]
Az alapszófajoktól mind a négy szempont terén különböznek; a mondatszókkal viszont megegyeznek az első három vonatkozásban (kivéve, hogy a mondatszók soha nem toldalékolhatók), az utóbbi csoport tagjai azonban mondatértékűek.
A viszonyszókat az alábbi négy nagyobb csoportra lehet osztani:[2]
- nyelvtani viszonyjelentést hordozók (Ny),
- logikai jelentést hordozók (L),
- kapcsolóelemek (K),
- értékelést, viszonyítást kifejezők (É).
Az ide tartozó szófajok megállapításában nincs teljes összhang az egyes munkák között, de az alábbi öt csoportot mindegyik munka ide sorolja:
- a segédigék (és segédigenevek) – Ny
- a névutók (és névutómelléknevek) – Ny
- az igekötők – Ny
- a névelők – L
- és a kötőszók – K
Egy bővebb osztályozás szerint[2] az alábbiak is a viszonyszók körébe tartoznak:
- tagadószók – L[3]
- mint segédszó – Ny
- partikulák – É
A módosítószók egyes források szerint[4] viszonyszók, mások szerint[2] mondatszók. Ezek a szavak közel állnak a partikulákhoz, de nem azonosak velük, mivel a partikula önmagában nem állhat válaszban.[5]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Nyelvi fogalmak kisszótára (szerk. Tolcsvai Nagy Gábor), Korona, Bp. 2000, ISBN 963-9191-62-0, 235. o.
- ↑ a b c Nyelvi fogalmak kisszótára (szerk. Tolcsvai Nagy Gábor), Korona, Bp. 2000, ISBN 963-9191-62-0, 293. o. (A magyar szófaji rendszer – VI. táblázat)
- ↑ E szerint is: Magyar irodalom és nyelvtan felvételi előkészítő (Kugler Nóra, Sulinet, 14. hét), nyitólap
- ↑ A magyar nyelv könyve (szerk. A. Jászó Anna), Trezor, Bp. 2004, ISBN 963-9088-92-7, 346. o.
- ↑ Nyelvi fogalmak kisszótára (szerk. Tolcsvai Nagy Gábor), Korona, Bp. 2000, ISBN 963-9191-62-0, 201. o.
