Morfofonológia
A morfofonológia a nyelvészet azon ága, amely területe a morfológia (alaktan) és a fonológia közös határövezetében helyezkedik el. Azon fonológiai tényezőket tanulmányozza, amelyek a morfémákra, illetve azokat a grammatikai tényezőket, amelyek a fonémákra hatnak.[1] Területéhez tartoznak a morfémák fonológiai felépítése, a morfémaváltozatok fonológiai különbségei és a morfémak érintkezési pontján bekövetkező fonológiai változások.[2]
Tartalomjegyzék
Morfofonológiai jelenségek[szerkesztés]
A morfofonológiai jelenségek allomorfok kategóriáját eredményezik, azaz morfofonológiai morfémaváltozatokat. Fonológiai allomorfjaik lehetnek úgy szótöveknek, mint toldalékoknak.
Tőhangváltás[szerkesztés]
A tőhangváltás a tőmorfémákat érintő alternáció (váltakozás). Létezik egyrészt független tőhangváltás, azaz amely nincs toldalék hozzáadásával egybekötve. Ez funkciós váltakozás, amellyel toldalék nélkül fejeznek ki nyelvtani kategóriákat. Inkább a flektáló nyelvekre jellemző, és belső flexiónak hívják. A magyarban ritkán fordul elő. Másrészt van toldalék hozzáadásával egybekötött tőhangváltás, amelyet a toldalék maga is okozhat. A magyarban többnyire az utóbbi van meg.
Toldalékbeli alternáció[szerkesztés]
Egyes esetekben a toldalék igazodik fonológiailag a szót alkotó többi morfémához. Példa erre az egyes nyelvekre jellemző magánhangzó-harmónia. Ilyenek a finnugor nyelvek (magyar, finn, észt stb.), a török nyelvek (török, kazah stb.) és egyéb nyelvek is.[3] Alapelve az, hogy a toldalékok legalább egy részének minimum két, különböző magánhangzók adta változata van, és az egyiket vagy a másikat úgy választják ki, hogy a magánhangzója ugyanahhoz a kategóriához tartozzon, mint a szó összes többi vagy az egyik magánhangzója. Például a magyarban, a finnben és a törökben a tekintetbe vett magánhangzó-kategóriák a magas hangrendűeké és a mélyhangrendűeké, a harmóniának pedig bizonyos szabályai vannak, valamint kivételek is ezek alól. Példák:
- A magyarban van például az -ú/-ű képző, amely első változata mély hangrendű, a második pedig magas hangrendű. A mély hangrendű magánhangzós tövekhez az első képzőváltozat járul (lábú, ruhájú), a magas hangrendű magánhangzósokhoz pedig a második: kezű, cipőjű.[2]
- A finn nyelvben példa a magánhangzó-harmónia alkalmazására a -ban/-ben-nek megfelelő rag hozzáadása. Ennek változatai -ssä (magas hangrendű magánhangzós) és -ssa (mély hangrendűs), következésképpen: metsä ’erdő’ → metsässä ’erdőben’, talo ’ház’ → talossa ’házban’.[3]
- A törökben a főnév többes számú alakját a -ler (magas hangrendű magánhangzós), illetve a -lar (mély hangrendűs) toldalékváltozattal alkotják. Ezek szerint a következő szavak többes számú alakja a következő: ev ’ház’ → evler ’házak’, at ’ló’ → atlar ’lovak’.[4]
Példa morfémák érintkezési pontján bekövetkező morfofonológiai jelenségre a magyarban a -val/-vel rag v-jének hasonulása a előtte álló morféma végmássalhangzójához (lábbal, kézzel, dallal, filccel stb.).[2] Az angol nyelvben is létrejönnek hasonulás következtében toldalékváltozatok, amelyek nem jelennek meg írásban, például:[5]
- főnevek többes számú alakjában: /s/ (cats ’macskák’) ~ /z/ (dogs ’kutyák’) ~ /ɪz/ (horses ’lovak’);
- igék múlt idejű alakjában: /d/ (stayed ’maradt’) ~ /t/ (heaped ’felhalmozott’).
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Bokor József. Szóalaktan. A. Jászó Anna (szerk.) A magyar nyelv könyve. 8. kiadás. Budapest: Trezor. 2007. ISBN 978-963-8144-19-5. 254–292. o. (Hozzáférés: 2017. december 20)
- (angolul) Bussmann, Hadumod (szerk.) Dictionary of Language and Linguistics (Nyelvi és nyelvészeti szótár). London – New York: Routledge. 1998. ISBN 0-203-98005-0 (Hozzáférés: 2017. december 20)
- (angolul) Crystal, David. A Dictionary of Linguistics and Phonetics (Nyelvészeti és hangtani szótár). 6. kiadás. Blackwell Publishing. 2008. ISBN 978-1-4051-5296-9 (Hozzáférés: 2017. december 20)
- (franciául) Dubois, Jean et al. Dictionnaire de linguistique (Nyelvészeti szótár). Párizs: Larousse-Bordas/VUEF. 2002
