Százéves háború
 |
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
 |
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szöveg helyesírását és nyelvhelyességét, a tulajdonnevek átírását. Esetleges további megjegyzések a vitalapon. |
.svg){kind=small}
A százéves háború (1337–1453) egy Anglia és Franciaország közt dúló, 116 évig tartó háborús konfliktus volt.
IV. (Szép) Fülöp halála után nem sokkal kihalt a Capetingek férfiága. A trón oldalágon a Valois (ejtsd: valoá) családra szállt. A francia trónra – leányági öröklésre hivatkozva – az angol király, III. Eduárd (1327–1377) is igényt tartott. A háború kirobbanásában a trónviszály mellett a textilipara révén gazdag Flandria feletti uralom kérdése is szerepet játszott.
Az angolok Flandriában törtek előre, és legyőzték a franciákat. A franciák sorozatos vereségeik után jelentős területi engedményeket tettek. Franciaországban a hadseregek dúlásai és a pestis elviselhetetlenné tette a városi és falusi szegénység helyzetét. A háborús veresége miatt tekintélyét vesztett nemességgel szemben parasztfelkelés robbant ki (1358), amelyhez Párizs népe is csatlakozott. A felkelést kezdeti sikerei után – mint a középkorban mindegyiket – leverték. Az erőre kapó francia királyság az angolokat néhány kikötő (Calais, Bordeaux, La Rochelle) kivételével kiszorította Franciaországból. A két fél fegyverszünetet kötött (1375).
A harcok a 15. század elején ismét fellángoltak. Az angolok újra támadásba lendültek, és legyőzték a francia seregeket. Elesett Párizs is, a francia trónörökös, a későbbi VII. Károly délre menekült. Az angolok már Orléans-t ostromolták, mikor egy ifjú parasztlány, Jeanne d’Arc angolellenes mozgalmat indított. Jeanne d’Arcot látomásai vezették, és isteni eredetű küldetéstudata erőt öntött a francia seregekbe. Felmentették Orléans-t, majd Reimsig, a francia koronázó városig nyomultak előre. Jeanne d’Arc álma teljesült. VII. Károlyt francia királlyá koronázták, ám a lány rövidesen fogságba esett (1430), és az angolok kezébe került. Jeanne d’Arc, a tömegeket megmozgató fanatikus kezdett kényelmetlenné válni mind az angol, mind a francia vezető réteg számára. Így az angolok a francia egyház közreműködésével eretnekként máglyán megégették (Rouen, 1431).
A francia győzelmek hatására az angolok franciaországi uralma hamarosan összeomlott. 1453. július 17-én az angolok vereségével ért véget a történelem egyik leghosszabb háborúja, amikor az angol és francia hadak Castillon mellett megvívták a háború utolsó ütközetét, amely során Jean de Bureau győzedelmeskedett VI. Henrik hadvezére, Sir John Talbot felett. A vereséget követően a megszülető békében az angolok Calais kivételével veszni hagyták franciaországi hódításaikat. Az angolok kiűzésével párhuzamosan Károly a helyi hatalmasságokat is megtörte. A főnemességtől megvonta a katonatartás jogát, és zsoldoshadsereget állított fel. Utódai folytatták a központosítást, és újabb területeket csatoltak Franciaországhoz (Burgundia nyugati része, Provence és Bretagne).[1]
Tartalomjegyzék
- 1 Korábbi események: 911–1314
- 2 Közvetlen előzmények: 1314–1337
- 3 A háború kezdete: 1337–1360
- 4 Francia győzelmek V. Károly alatt: 1360–1400
- 5 A második békeidőszak: 1389–1415
- 6 Angol győzelmek V. Henrik alatt és őt követően: 1415–1429
- 7 A háború befejező szakasza: 1429–1453
- 8 Legfontosabb csaták
- 9 A százéves háború fontos szereplői
- 10 Források
Korábbi események: 911–1314[szerkesztés]
A konfliktus hátterében az a 400 évvel ezelőtti esemény áll, amikor a frank Karoling uralkodó, III. Károly nyugati frank király 911-ben engedélyt adott Rollo vikingjeinek, hogy letelepedhessenek a királyságának azon részén, melyet Normandia néven ismerünk. A vikingekként is ismert normannok nagyjából másfél évszázaddal később, Hódító Vilmos, Normandia hercege vezetésével elfoglalták Angliát. Az 1066-os hastingsi csatában legyőzték az angolszász vezetést, és mihelyt Vilmos elfoglalta az angol trónt, kiépítették az anglonormann hatalmi struktúrát.
Normandiát és Angliát több mint másfél évszázadon át az anglonormann elit uralta, azonban az első százéves háborúban (1159-1259) 1214-re – a bouvines-i csatában elszenvedett vereség következményeként – elvesztették birtokaikat a franciákkal szemben. A 14. századi angol nemesek többsége az anglonormannok közeli leszármazottja volt, akik még mindig beszélték a francia nyelv egy bizonyos változatát, és emlékeztek azokra az időkre, amikor még nagyapáiké volt egész Normandia. A nemesség soha nem adta fel teljesen a gazdag Normandia visszahódításának álmát, amely ha sikerül, Angliát is nagyon gazdaggá tehette volna. A háború tehát egyaránt volt a hercegség visszaszerzésének „nemzeti” vágya, és a nemesség személyes óhaja, a meggazdagodás és presztízsnövekedés reményében.
Közvetlen előzmények: 1314–1337[szerkesztés]
A háborút közvetlenül kiváltó események a 14. század elején, Franciaországban kezdődtek, ahol a Capeting-dinasztia már több mint 320 éve uralkodott, és egyik fiúörökös a másik után vette át a trónt (a leghosszabb folyamatosan uralkodó dinasztia a középkori európai történelemben). 1314-ben, amikor a IV. Fülöp francia király, a Capeting-dinasztia tagja meghalt, három fiúörököst hagyott maga után: a későbbi X. Lajos francia királyt, V. Fülöpöt és IV. Károlyt. A legidősebb fiúörökös, X. Lajos, 1316-ban halt meg, és már csak halála után született meg fia, I. János, aki azonban még abban az évben meg is halt; lánya Johanna, pedig Fülöp évreux-i grófhoz ment feleségül. Hogy a trónhoz való jogát biztosítsa, V. Fülöp (IV. Fülöp másodszülött fia) kivásárolta Johanna trónkövetelési jogát (fölhasználva emellett a Burgundi Margit viselkedése által hihetővé vált szóbeszédet, miszerint Johanna anyja házasságtöréséből, és nem X. Lajostól származik.). Amikor V. Fülöp meghalt 1322-ben, lányait „félretették” IV. Fülöp harmadik fiúörököse, IV. Károly javára.
1324-ben, IV. Károly és az angol király, II. Eduárd megvívta egymással a rövid saint-sardos-i háborút Gascogne-ban. A háború fő momentuma a Garonne folyó menti La Réole angol kézben levő vár rövid idejű ostroma volt. A Woodstocki Edmund, Kent első earlje által vezetett angol erők a francia ágyúk több mint egy hónapos tüze és a megígért, de soha meg nem érkezett erősítés miatt megadásra kényszerültek. A háború Anglia számára totális kudarccal végződött, és csak Bordeaux és egy keskeny part menti sáv maradt angol kézen. Ettől kezdve az elvesztett területek visszaszerzése vált az angol diplomácia fő törekvésévé. A háború további hatása volt, hogy felélénkítette II. Eduárdnak az aquitaniai angol lordok körében meglévő ellenzékét, akik közül sokan Lord Wigmore szimpatizánsaivá váltak, aki később betört Angliába és megfosztotta trónjától II. Eduárdot.
IV. Károly, Franciaország és Navarra királya, IV. Fülöp legkisebb fia 1328-ban meghalt, csak női utódokat hagyott maga után, és halála után született gyermeke is lány lett. A Capeting-dinasztia férfi ága ezzel kihalt, és megkezdődött a trónviszály a francia korona birtoklásáért.
Eközben IV. Károly Angliában élő testvére Izabella, II. Eduárd király felesége lemondatta gyengekezű férjét tizenéves fiuk, III. Eduárd javára, a hajdani király halálával pedig a hatalom tényleges birtokosává vált (Fogságban halt meg 1327-ben máig nem tisztázott körülmények közepette). A fiatal III. Eduárd, a francia IV. Károly unokaöccse a halott király legközelebbi férfi rokona volt, és az idő szerint az egyetlen élő leszármazottja IV. (Szép) Fülöp francia királynak és a Capeting-dinasztiának. A feudális jog angol értelmezése szerint ezért a francia trón III. Eduárdot illette meg.
A francia nemesség azonban nem akart idegen uralkodót, különösen nem egy angol királyt. A francia nemesség azt állította, hogy a trónöröklés csak megszakítatlan férfiágon történhet, és nem szállhat egy király lányáról (Izabella) annak fiára (Eduárd) (Ezt az elvet később, 1356-tól, száli törvényként idézik). A francia nemesség ezért kijelentette, hogy a trón jogszerű várományosa VI.(Valois) Fülöp, III. Fülöp fián, Valois Károlyon keresztül. Adva volt a lehetőség mind Eduárd, mind Fülöp számára, hogy jogszerű és bizonyos csoportok által támogatott uralkodója lehessen Franciaországnak.
Navarrai Johanna, X.Lajos lánya (vagy legalábbis Lajos feleségének lánya), szintén jogot formálhatott volna a trónra, de nem álltak mögötte támogatók. Navarrában megszokott dolog volt a női trónöröklés, és már nem voltak hagyományos "száli" akadályai.
Eközben továbbra is angol irányítás alatt állt Gascogne, ami a mai Délnyugat-Franciaországot jelentette az Atlanti-partok mentén. Ez a terület még az anglonormann királyok által hátrahagyott, egykor sokkal nagyobb francia területekből maradt. Gascogne kereskedelmi szempontból is fontos volt sóbányászata és bortermelése miatt, ami nagyon jól jövedelmezett az angol nemesség számára. Gascogne egy különálló hűbérbirtok volt, inkább a francia korona birtoka, semmint az angolé; ám a terület hűbéresküje mégsem volt egyszerű kérdés. VI. Fülöp el akarta ismertetni magát Eduárddal, Eduárd viszont vissza akarta szerezni az apja által elvesztett területeket. Az 1329-ben megkötött kompromisszumos "hűbéreskü"-vel senki nem volt elégedett, de 1331-ben súlyos belpolitikai problémák miatt Eduárd elismerte Fülöpöt Franciaország uralkodójának és feladta a francia trón iránti igényét, ezért cserében Anglia megtarthatta Gasconge-t. 1332-ben Johanna, X. Lajos lánya fiúgyermeknek adott életet, a jövendőbeli II. Károly navarrai királynak. III. Eduárd immáron nem volt többé IV. Fülöp fiúörököse a primogenitúra jogán; noha IV. Fülöp közeli leszármazottjaként továbbra is örököse maradt.
1333-ban III. Eduárd háborút kezdett II. Dávid királlyal, aki a franciák szövetségese volt az "angolellenes szövetség" keretein belül, és megkezdődött második skót függetlenségi háború. Fülöp úgy gondolta, hogy itt a kínálkozó alkalom Gascogne visszaszerzésére, mialatt Anglia figyelme otthoni ügyekre korlátozódik. A háború azonban Anglia gyors sikerét hozta, Dávid skót királynak pedig Franciaországba kellett menekülnie, miután III. Eduárd és Edward Balliol 1333 júliusában a Halidon Hill-i csatában legyőzték.
1336-ban Fülöp hadjáratot tervezett, melynek célja Dávid visszahelyezése a skót trónra, illetve Gascogne megszerzése volt. Nyílt ellenségeskedés robbant ki, amint francia hajók hozzákezdtek a part menti települések feldúlásához az La Manche-csatorna mentén és 1337-ben Fülöp visszavette a gascogne-i hűbérbirtokot, hivatkozva a feudális jogrendre és kijelentve, hogy Eduárd megszegte esküjét (ami bűn volt), mivel nem törődött urának szükségleteivel és követeléséivel. III. Eduárd erre azzal válaszolt, hogy valójában ő a francia trón igazi örököse, és 1337-ben, mindenszentek napján Henry Burghersh, Lincoln püspöke megérkezett Párizsba az angol uralkodó ellenállási üzenetével. A háború elkezdődött.
A háború kezdete: 1337–1360[szerkesztés]
Tartalmazó szócikk: Százéves háború (1337–1360)
A háború nagyjából négy szakaszra bontható: az angol sikerek időszaka III. Eduárd idején 1337 és 1360 között; majd az 1360-tól 1400-ig tartó szakasz, amikor a franciák majdnem kiűzték az angolokat; az 1400 és 1429 közötti nagy angol győzelmek időszakára V. Henrik uralkodása alatt; és végül egy 1429-től 1453-ig tartó szakaszra, melyben Franciaország egyesült a Valois királyok irányítása alatt. A háború kezdetekor Franciaország lakossága 14 millió fő volt, és általános nézet volt, hogy a franciák rendelkeznek a legnagyobb létszámú, és legjobban kiképzett lovagsereggel Európában. Anglia lakossága ebben az időben mindössze 2 millió főt tett ki.
1337 júliusában Bajor Lajos és III. Eduárd angol király Frankfurtban szövetséget kötött, amelynek értelmében a császár 300 ezer arany forint fejében 2 ezer fegyverest küld november végéig Franciaország ellen. III. Eduard bejelentette igényét a francia trónra és Lincoln város püspökével megküldte a hadüzenetet, ezzel kitört a százéves háború. A háború első éveiben III. Eduárd szövetkezett a németalföldi nemesekkel és Flandria polgáraival, de két eredménytelen hadjárat után, 1340-ben a szövetség szétesett. A német hercegeknek nyújtott támogatások, és a hadsereg külföldi fenntartásának költségei fizetésképtelenné tette az angol kormányt, hatalmas károkat okozva ezzel III. Eduárd tekintélyében. A franciák egy ideig fölényben voltak a tengeren, és számos part menti angol várost kifosztottak. De 1340-ben, miközben az angol hadsereg partraszállását kívánták megakadályozni, a francia flotta majdnem teljesen megsemmisült a sluys-i csatában. A háború további részében a La Manche-csatorna végig angol kézen maradt, megakadályozva ezzel egy esetleges francia partraszállást.
1341-ben megkezdődött Bretagne-i Hercegség birtoklásáért vívott breton örökösödési háború, melyben Eduárd Montfort-i Jánost, Fülöp pedig Blois-i Károlyt támogatta, akik közül eleinte az utóbbi volt sikeres. A következő években tulajdonképpen adok-kapok harc folyt Bretagne-ban, ahol például Vannes városa jó néhányszor gazdát cserélt, és hasonló jellegű hadjáratokra került sor Gascogne-ban is.
1346 júliusában Eduárd jelentős erőkkel áthajózott a csatornán, és a normandiai Cotentin-félszigeten kötött ki, majd katonái élén tovább menetelt Normandiába. Fülöp egy nagy hadsereget gyűjtött össze, hogy szembeszálljon vele, mire Eduárd a terület megszerzése és megtartása helyett úgy döntött, hogy északnak tart Németalföld felé, végigfosztogatva, ami útjába kerül. Látva, hogy nem tudja elkerülni a Fülöppel való ütközetet, Eduárd csatarendbe állította seregeit, majd kivárta, hogy Fülöp serege utolérje, és megkezdődött a híres crécyi csata. A sokkal nagyobb francia sereg több hullámban támadta meg az angolok kiválóan képzett, hosszúíjjal felszerelt angol és walesi íjászait, akik minden újabb hullámot visszavertek, súlyos veszteségeket okozva a franciáknak, mígnem a franciák hatalmas vereséget szenvedtek és kénytelenek voltak visszavonulni.
.jpg)
Eduárd ellenállás nélkül haladt észak felé és megostromolta, majd hosszú harcok árán bevette a part menti Calais városát 1347-ben. A városban már hosszú ideje éhínség pusztított, de a védők nem mertek kapitulálni, mert féltek az angol király bosszújától. Hat férfi magára vállalta azt, hogy rongyokba öltözve mennek követségbe III. Eduárdhoz és kérik, hogy az ő életükért cserébe kíméljék meg a város lakosságát. Állítólag a – francia származású – királynét ez a jelenet meghatotta, végül ennek köszönhetően Eduárd megkímélte Calais polgárainak életét, de a város egészen 1558-ig az angolok kezén maradt (1453-as castillon-i vereség után csak ez a város maradt a kezükben). A calais-i polgárok bátorságát később Auguste Rodin örökítette meg szoborcsoport formájában. Eközben egy Skócia elleni angol győzelem folyamán (Neville's Cross-i csata) elfogták II. Dávid skót királyt, ami nagyban csökkentette a Skócia felőli veszélyt.
1348-ban pestis söpört végig Európán, és ez mind Anglia, mind Franciaország számára súlyos következményekkel járt. Ez megakadályozta Angliát abban, hogy bármilyen nagyobb méretű offenzívát indítson vagy támogasson. Franciaországban 1350-ben VI. Fülöp meghalt és fia, Jó János vette át a trónt. Apja a crécyi vereséget követően kénytelen volt fegyverszüneti egyezményt kötni az angolokkal, s a gazdasági kimerültség miatt a franciák folyamatosan meg is hosszabbították ezt. János király uralkodása idején, 1351-ben járt le a fegyverszünet, de az angol fél sem indított jelentősebb támadásokat Franciaország ellen. Szórványosan folytatódtak ugyan a harcok Bretagne-ban, a lovagiasság olyan próbatételeivel, mint a harmincak csatája 1351-ben, amikor is 30 francia lovag Josselin várból kihívott és legyőzött 30 angol lovagot. A hagyománynak megfelelően a franciák váltságdíjat követeltek számos legyőzött angol lovagért, mint például Robert Knolles és Hugh Calveley esetében, akik később több sikerrel vették fel a harcot Franciaországgal.1355-ben kisebb portyák indultak a Fekete Herceg vezetésével, egészen Narbonne-ig eljutottak az angolok, végigrabolták a vidéket, majd hazatértek.
Amikor a pestisjárvány elmúlt és Anglia valamelyest talpra állt pénzügyileg, közben Jó János is próbálkozott a gazdasági helyzet stabilizálásával: összehívta a rendi gyűlést, ahol a rendek új adók kivetését szavazták meg, emellett viszont maguknak követelték az adók behajtásának és kezelésének jogát, amit a király meg is adott nekik. A rendek követelték azt is, hogy a király hagyjon fel a pénzrontással (minden egyes rontott értékű pénz verésével nőtt az udvar bevétele, ebből tudták pótolni az alacsony adók okozta jövedelem kiesést), ám mivel több területen megtagadták a királynak való adófizetést, János kénytelen volt ismét a pénzrontáshoz nyúlni. Nem érkezett adó például Normandia lakosságától, ahol Gonosz Károly navarrai király (aki szintén igényt tartott a francia trónra, de ő mindenkinél hátrébb állt az öröklési rendben) az angolok támogatásával uszította az embereket a király ellen. Jó János nem kockáztathatta meg azt, hogy egy büntetőhadjárat indításával magára haragítsa az angolokat, ezért kiegyezett (Gonosz) Károllyal: birtokokat adott neki és lányát is hozzá adta. Az újdonsült vő azonban folytatta az intrikálást, már Károly dauphint is próbálta apjával szembeállítani, mire János király elfogatta és börtönbe záratta. Erre az angolok aktivizálták magukat és Eduárd király fia, Eduárd, a Fekete Herceg, vezetésével az angolok Normandiában és Aquitániában partra szállva egyesültek, lerohanták Franciaországot Gascogne-ból 1356-ban, majd a jelentős erőfölényben lévő franciák Poitiers-nél érték utol az angolokat, s ekkor következett be a franciák újabb veresége, sőt a király is fogságba esett. János tűzszünetet kötött Eduárddal, ám távollétében a kormányzat kezdett összeomlani. János váltságdíját 3 millió écuben állapították meg, de János ennél magát többre tartotta, és ragaszkodott hozzá, hogy legalább 4 milliót kérjenek.
Később az év folyamán (1356) aláírták a második londoni egyezményt, amely garantálta a 3 millió écus váltságdíj kifizetését azáltal, hogy a Valois-család számos tagja Londonba utazott, ahol megadták magukat, hogy túszként tartsák őket fogva, míg János visszatért Franciaországba, hogy előteremtse a váltságdíjat. Az egyezmény részeként Anglia birtokába került Aquitania, egy nagy part menti terület Délnyugat-Franciaországban, beleértve Poitiers-t és Bordeaux-t is. Királyi foglyokként szabadon járhattak-kelhettek, így amint János visszautazott, a túszok is gyorsan visszaszöktek Franciaországba. János, aki „Jó” és lovagias volt, elborzadt azon hogy szószegő lett, majd becsületét elveszettnek érezvén visszatért Angliába és feladta magát az angoloknak. Végül rabságban halt meg Angliában 1364-ben, de tiszteletére nagy lovagi ünnepélyt rendeztek, mert az angolok közül is sokan elismerően tekintettek tettére.
1358-ban Franciaországban kitört a Jacquerie parasztfelkelés. A felkelés okaiként főként a vidéki lakosság háború alatt elszenvedett nélkülözéseit, és a helyi nemesség elleni ellenszenvet említhetjük. A Guillaume Kale (esetleg Carle, vagy Cale) vezette parasztokhoz csatlakoztak más falvak lakosai is, és Beauvais térségében, (Párizstól északra), atrocitásokat követtek el a nemesség ellen és leromboltak jó néhány kastélyt a környéken. A felkelőket még abban az évben (nyárra) leverték, a lázadást pedig keményen megtorolták.
Eduárd ekkor megtámadta Franciaországot, azt remélvén, hogy az elégedetlenségből előnyt kovácsolhat és megkaparinthatja a trónt, és bár nem állt francia hadsereg az útjában, nem tudta bevenni sem Párizs-t, sem Reimset, így a dauphin a helyén maradt (a későbbi V. Károly). Ezután megkötötték a brétignyi egyezményt, amelyet 1360-ban írtak alá. A szerződésben lemondott a francia trónról, de ezért komoly területeket kapott Aquitániában, és Calais-t is megtarthatta. Valójában Eduárd soha nem mondott le a francia trónról, Károly pedig rögtön hozzálátott az angol hódítások visszaszerzéséhez, amint trónra került.
Anglia továbbá úgy került ki a háborúból, hogy Franciaország vazallus államainak felét a szövetségeseként tudhatta, ami nyíltan reprezentálta az egyesült Anglia előnyét, a vazallus államokat lazán összetartó Francia Királysággal szemben.
Francia győzelmek V. Károly alatt: 1360–1400[szerkesztés]
V. Károly uralkodása alatt az angolok folyamatosan visszaszorultak. Noha igényjogosultjuk, V. Breton János, legyőzte és megölte Blois Károlyt az auray-i csatában, János és örökösei végül kibékültek a francia királyokkal. A breton parancsnok, Bertrand du Guesclin, aki átállt V. Károly oldalára, és egyik legsikeresebb hadvezére lett.
1366-tól, a Fekete Herceget a kasztíliai trónviszályba való beavatkozás foglalta le. Kegyetlen Péter lányai, Konstancia és Izabella a Fekete Herceg testvéreihez (Gaunt-i Jánoshoz és Yorki Edmundhoz) mentek feleségül, összekötvén a két királyi házat. II. Henrik kasztíliai király azonban lemondatta őket trónigényükről és 1370-ben Du Guesclin támogatásával, és háborút kezdett Anglia valamint Portugália ellen.
1369 utolsó napján, az angol poitou-i sénéchalt, a királyi udvar első tisztviselőjét, John Chandost, megölték a lussaci hídnál. E parancsnok elvesztése súlyos csapást jelentett az angolok számára. Captal de Buch-ot szintén elfogták, majd V. Károly tömlöcbe vettette, akinek cselekedeteit – akárcsak az angolokét – nem korlátozta az idejétmúlt lovagi eszme. Du Guesclin óvatos hadjáratot folytatott, melynek során kerülte az angol főerőket, de egyik várost a másik után foglalta el, beleértve Poitiers-t 1372-ben és Bergeracot 1377-ben, mígnem 1380-ban meghalt. Du Guesclin, aki Jean Froissart szerint, azt tanácsolta a francia királynak, hogy ne ütközzön meg az angolokkal a harcmezőn, sikeresen művelte ezt a fábiánus taktikát, noha mindössze két fontosabb csatában harcolt, a bretagne-i Auray-ben, 1364-ben, és a navarrai Nájerában, 1367-ben, és mindkétszer a vesztes oldalon, minek következtében mindkétszer elfogták.
Az angol válasz Du Guesclin tevékenységére a Chevauchée nevű pusztító jellegű rajtaütés-sorozat megindítása volt. De Du Guesclin nem hagyta emiatt elvonni erőit, és így el tudta érni céljait. Az angolok 1372-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek tengeri ütközetben a kasztíliai–francia flottától La Rochelle-nél. Ez szintén fontos tényezőként szerepel, hiszen emiatt nehéz helyzetbe került az angol tengeri kereskedelem, és utánpótlás.
1376-ban meghalt a Fekete Herceg, majd 1377-ben III. Eduárd is, akit a fiatalkorú II. Richárd követett a trónon. Az angolok nem próbálták érvényesíteni a francia trónnal kapcsolatos jogukat, míg Henry Bolingbroke (IV. Henrik) (Richárd unokatestvére) személyében új királya nem lett az országnak, aki lemondatta Richárdot, s ezzel a Lancaster-ház vette át az ország irányítását.
Bertrand Du Guesclin taktikai reformjai és a La Rochelle-i győzelem ellenére, van két tényező ami ezeknél fontosabb, s mindkettő az angol belügyekkel kapcsolatos.
- A Fekete Herceg (aki legtöbb tekintetben jóval felülmúlta Bertrand Du Guesclint, a korabeli hadviseléshez képest számos reformelképzelést valósított meg, és ő volt Aquitania védelmének főparancsnoka) mindössze két évig vívott hadat Bölcs Károly Franciaországa ellen, mielőtt visszahívták volna; részben betegsége, részben brutalitása (erről különösen Limoges ostrománál tett tanúbizonyságot 1370-ben), részben pedig amiatt, hogy a herceg pénzügyi gondjai Angliát komoly adósságba sodorták. A Fekete Herceg korai eltávozásával Bertrand Du Guesclin nem volt komoly ellenfele Aquitániában. III. Eduárd pedig túl öreg volt már ahhoz, hogy személyesen vezessen hadat Bertrand ellen.
- A Fekete Herceg, és III. Eduárd helyett harcoló parancsnokokat hamar más ügyek terelték el a francia területekről: Gaunt-i Jánost jobban érdekelte a kasztíliai korona megszerzése, mint Aquitánia és Calais védelme, továbbá II. Richárd sem volt érdekelt a háborúban, így a helyszíni angol parancsnokok sem voltak kellően motiváltak.
A második békeidőszak: 1389–1415[szerkesztés]
Már IV. Henrik angol király is tervezett hadjáratot Franciaországban, uralkodásának rövid ideje alatt azonban nem tudta ezt megvalósítani. Eközben VI. Károly francia királyon elhatalmasodott az elmebetegség, és nyílt konfliktus bontakozott ki unokatestvére, II. János burgundi herceg, és testvére I. Lajos orléans-i herceg között a hatalomért. Miután Lajos orgyilkosság áldozata lett, az Armagnac család vette át a Jánossal szembeni ellenzék szerepét. 1410-re már mindkét oldal az angol erők segítségét kérte a kialakuló polgárháborúban.
Angol győzelmek V. Henrik alatt és őt követően: 1415–1429[szerkesztés]
Az új angol uralkodó, V. Henrik elutasította az Armagnac-család 1414-es ajánlatát, amely visszaállította volna az 1369-es határokat a támogatásért cserébe, mivel a II. Henrik angol király idején angol kézen lévő teljes terület átadását követelte feltételként. 1415 augusztusában partra szállt Harfleurnél Normandiában, és elfoglalta a várost. Bár szívesen vonult volna egyből Párizs alá, mégis egy fosztogató hadjárat megszervezése mellett döntött Észak-Franciaországon át az angolok által megszállt Calais-ig. A crécyi hadjárathoz sokban hasonlító módon, folyamatos taktikai lépéshátrányban, és utánpótláshiánnyal küszködve kellett megtennie az utat, és ki kellett állnia a sokkal nagyobb francia hadsereg ellen az azincourt-i csatában a Somme folyótól északra. Minden nehézség és valószínűség ellenére majdnem teljes győzelmet aratott, katasztrofális francia vereség mellett, ráadásul a csatában jó néhány Armagnac-vezető is odaveszett.
Henrik elfoglalta Normandia nagy részét, beleértve Caen-t 1417-ben és Rouent on 1419. január 19-én, miáltal Normandia két évszázad elteltével ismét angol fennhatóság alá került. Hivatalos szövetséget kötött a Burgundi Hercegséggel, akik elfoglalták Párizst, miután meggyilkolták Félelemnélküli János herceget 1419-ben. 1420-ban, Henrik találkozott az őrült VI. Károllyal, aki aláírta a troyes-i egyezményt, miáltal Henrik jogot formált Károly lányának, Katalinnak a kezére, és arra hogy utódjuk a francia trón örököse lesz. A dauphint, a későbbi VII. Károly királyt megfosztották örökösödési jogától. Henrik hivatalosan is bevonult Párizsba még az év folyamán, és az egyezményt ratifikálta az états généraux (korabeli francia rendi gyűlés).
Henrik folytatta hadjáratát Franciaországban, de 1422-ben Meaux-nál elhunyt. Hamarosan Károly is követte. Mikor ez bekövetkezett, Henrik ifjúkorú fiát, VI. Henriket immár Anglia és Franciaország királyává koronázták, de az Armagnac család hű maradt Károly fiaihoz, és folytatták a háborút Franciaország középső részén.
Az angolok győzelmek sorozata 1429-ig tartott. Ebben az évben a francia–skót sereg bekerített egy utánpótlást szállító szekérkonvojt, melyet John Fastolf vezetett. A zömében heringgel megrakott kocsikat az íjászok számára mozgó fedezékként használva sikeresen visszaverte a sokkal nagyobb sereg támadását. A „heringek csatája”-ként ismertté vált összetűzés volt az angolok utolsó győzelmeinek egyike, melyet a kiváló íjászcsapataikra támaszkodva nyertek meg. Azonban még ebben az évben feltűnt a színen Franciaország megváltója Jeanne d’Arc, egy lorraine-i parasztlány személyében.
A háború befejező szakasza: 1429–1453[szerkesztés]
1424-re VI. Henrik nagybátyjai között vita alakult ki a gyermekkirály fölötti gyámság kérdésében. Egyikük, Humphrey, Gloucester hercege feleségül vette Jacqueline-t, Hainaut grófnőjét, és megtámadta Flandriát, hogy visszaszerezze felesége egykori birtokait, miáltal közvetlen összetűzésbe keveredett III. Fülöp burgundi herceggel.
1428-ra az angolok felkészültek a további hadviselésre, és ostrom alá vették Orléans városát. Haderejük nem volt elegendő a város teljes körbezárásához, de a környéken álló nagyobb francia erők nem avatkoztak be a harcba.
1429-ben Jeanne d’Arc meggyőzte a dauphint, hogy engedélyezze részvételét az angolok elleni csatában, mondván, látomása volt, amelyben Isten az angolok kiűzésére utasította őt. Az általa fellelkesített francia csapatok megtámadták az angol erődítményeket, így az angoloknak fel kellett hagyniuk az ostrommal. Még így is jó néhány erősséget elveszítettek a Loire folyó mentén. Nem sokkal ezután egy 8000 fős, nehézlovasokkal is megerősített francia sereg áttörte az angol íjászok falát Patay-nél, legyőzve a John Fastolf és John Talbot, Shrewsbury első earlje által vezetett 3000 főnyi angol sereget. Ez volt a háború első komoly szárazföldi francia győzelme, amely megnyitotta a dauphin számára az utat Reims felé, ahol VII. Károlyként francia királlyá koronázták.
1430-ban Jeanne-t elfogták a burgundiak, majd kiadták az angoloknak, akik máglyahalálra ítélték, mint boszorkányt. A francia előrenyomulás ekkor megtorpant, és tárgyalásokba kezdtek. Ám 1435-ben a III. Fülöp Burgundiája átállt a franciák oldalára az arrasi egyezmény megkötésével, melyben visszajuttatták Párizst a francia királynak. A burgundiak hűségében továbbra sem lehetett bízni, ám számukra most a Németalföldön való terjeszkedés vált elsődleges céllá, a francia ügyekre így nem maradt elég erejük. Továbbá, – a hosszas fegyverszünetekkel, melyek a háborút jellemezték, – Károly időt nyert hadserege és kormánya átszervezéséhez: lecserélte a régi banderiális hadsereget egy korszerűbb, hivatásos hadseregre, amely kamatoztatni is tudta számbeli fölényét, és megkezdte a központosított francia állam szervezését.
Legfontosabb csaták[szerkesztés]
- 1340. június 24.: a sluys–i csata; III. Eduárd Flandria partjainál legyőzte VI. Fülöp francia és genovai hajókból álló flottáját és megszerezte a La Manche-csatorna feletti ellenőrzést.
- 1346. augusztus 26.: a crécyi csata; Az angol íjászok Abbeville-nél legyőzték a francia lovasságot.
- 1346–1347: Calais ostroma.
- 1351: A harmincak csatája; Beaumanoir harminc francia lovagja a Josselin várnál kihívta és legyőzte és Brambaugh harminc angol lovagját.
- 1356. szeptember 16. : a poitiers-i csata; Eduárd walesi herceg elfogta II. János francia királyt. Franciaországban kitört a zűrzavar.
- 1364. szeptember 29.: az auray-i csata; a breton örökösödési háború vége .
- 1415. október 25.: az azincourt-i csata. Az V. Henrik vezette angol íjászok legyőzték a Charles I. d’Albret által vezetett francia sereget.
- 1418. július 31. ? – 1419. január 19.: Rouen ostroma; V. Henrik megvetette a lábát Normandiában.
- 1421. március 22.: a bauge-i csata; VII. Károly francia és skót erői John Stewart Buchan grófja vezetésével legyőzték V. Henrik, Clarence hercege által vezetett seregét.
- 1423. július 31.: a cravant-i csata; A francia hadsereg vereséget szenvedett Cravant-nál a Yonne folyó partján.
- 1424. augusztus 17.: a vernuil-i csata; Döntő vereség a skót erőkre.
- 1428. október 12. – 1429. május 8. az orléans-i csata; Az angol sereg Thomas Montacute, William de la Pole, John Talbot) vezetésével megostromolta Orléans-t, de az angol csapatokat elüldözték, miután Jeanne d’Arc vezetésével megérkezett a felmentő sereg a városba.
- 1429. július 17.: a patay-i csata; A francia sereg La Hire, Arthur de Richemont, Jeanne d’Arc és mások vezetésével keresztültörte a Lord Talbot által vezetett angol íjászok vonalát, majd üldözőbe vették és felszámolták az angol hadsereg többi részét. Körülbelül a sereg fele (2200 fő) fogságba esett vagy meghalt. Talbotot és Hungerfordot foglyul ejtették.
- 1435 a gerberoy-i csata; La Hire legyőzi az angol erőket.
- 1450. április 15. a formigny-i csata; Count of Clermont és Earl of Richmond ágyúkkal áttörik az íjászok vonalát és legyőzik a Kyriell által vezetett angolokat.
- 1453. július 17. a castillon-i csata; A Valois-k ágyúk segítségével legyőzik a Lancaster-pártiakat és véget ér a százéves háború. A 80 éves Talbotot megölik, amikor megpróbálja szétszéledt seregét összegyűjteni.
A százéves háború fontos szereplői[szerkesztés]
| III. Eduárd | 1327–1377 | II. Eduárd fia |
| II. Richárd | 1377–1399 | III. Eduárd unokája |
| IV. Henrik | 1399–1413 | III. Eduárd unokája |
| V. Henrik | 1413–1422 | IV. Henrik fia |
| VI. Henrik | 1422–1461 | V. Henrik fia |
| Eduárd, a Fekete herceg | 1330–1376 | III. Eduárd fia |
| John Talbot, Shrewsbury grófja | Lovag | |
| John Fastolf | Lovag |
| VI. (Szerencsés) Fülöp | 1328–1350 | |
| II. (Jó) János | 1350–1364 | |
| V. (Bölcs) Károly | 1364–1380 | |
| VI. (Őrült) Károly | 1380–1422 | |
| I. (Anjou) Lajos | 1380–1382 | VI. Károly régense |
| VII. (Győzedelmes) Károly | 1422–1461 | |
| Jeanne d’Arc | 1412–1431 | |
| Jean de Dunois | 1403–1468 | Jean d’Orléans |
| Gilles de Rais | 1404–1440 | |
| Bertrand du Guesclin | 1320–1380 | |
| Jean Bureau | ||
| La Hire | 1390–1443 |
Források[szerkesztés]
- ↑ Száray Miklós: Történelem II.
|
