Barokk

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Barokk templombelső (Wschowa)

A barokk a reneszánsz után következő stílustörténeti korszak és korstílus, amely kb. 1575-től kb. 1770-ig tartott, és bonyolult minták, gazdag díszítés, monumentalitás jellemzők rá. Közvetlenül a manierizmusból fejlődött ki. A barokk késői ága a copf, ill. rokokó stílus. A barokkot követő korstílus a klasszicizmus.

A barokk szó az olasz barocco kifejezésből ered, ami nyakatekert okoskodást jelent. Ez a barokkra jellemző túldíszítettségre és formai bravúrosságra utal. A barokk jelentős világnézeti fordulat a reneszánsz után. A barokk a teremtés tökéletességének vallásos emberi megfelelője. Innen ered a minden részlet kidolgozására kiterjedő emberi erőfeszítés, amelynek eredménye a barokk stílus.

A barokk meghatározó stílusa volt Magyarországnak a török hódoltság után. A legfontosabb barokk városok Győr és Székesfehérvár, de jelentős barokk műemlékegyüttest találunk Budán, Veszprémben és Egerben is.

A barokkról[szerkesztés]

A barokk kor a humanizmus és a felvilágosodás közötti kor, az ellenreformáció és az abszolutisztikus királyságok kialakításának ideje.

Reneszánsz hozzájárult a reformáció kirobbanásához, míg a reformáció hitvitái mind a katolikus, mind a protestáns vonalon nagy hitbéli ébredési hullámhoz vezetett.

Keresztény ébredés velejárója annak széles körű felismerése, hogy a világ hétköznapi bajai szükségszerű kapcsolatban állnak az alapvető bűnnel, a Teremtőtől való humanista elfordultsággal (ez utóbbi középpontjában az ember áll a Teremtője helyett). Barokk tökéletességi erőfeszítés ellenére ezen bűntől és következményeitől nem lehet tökéletesen megszabadulni az e-világi életben, és így az emberi erőfeszítés ellenére a Teremtő kegyelmessége jelenti a fő reményt.

Nem mindenki értette mindezt meg, így számtalan helyen előfordul, hogy az e-világi létezés csak álom (igen véres volt akkor és azóta is, a történelem során), és az élet csak a túlvilágon kezdődik (ez viszont úgy lesz, hogy a bűnös ó-ember halálával és új-emberré születésével megy át a hívő az eleve halálra ítéltségből az élet reménységébe, és ezen átmenet nem azonos a test biológiai halálával). Többek szerint ezt hangsúlyozza például Calderón: Az élet álom, illetve Lope de Vega: Kertész kutyája című műve. Gyakoriak még a történelmi példák, például Zrínyi: Szigeti veszedelem.

Egészen a 19. századig nem ismerték el külön irányzatnak. A „rehabilitációt” Heinrich Wölfflin vitte végbe, amikor is barokk műveket (elsősorban képzőművészeti alkotásokat) tanulmányozott. A következő következtetéseket vonta le:

  • Míg a reneszánsz alkotások „zártak”, addig a barokk kor alkotásai „nyitottak”
  • Az alakzatok egymáshoz képesti elrendezése is más: amíg reneszánsznál egymás mellé rendelés és szimmetria, addig a barokknál alá-fölé rendelés figyelhető meg
  • A reneszánsz egy nézőpontot alkalmazott, a barokk többet (nézőpontváltás)
  • A reneszánsz alkotások felületi alkotások, a barokkban a mélység-magasság figyelhető meg
  • A reneszánsz művek statikusak, ellentétben a barokk mozgalmasságával.

Ezen eltérésekre hivatkozva mondta ki Wölfflin, hogy a barokk igenis autonóm korstílus.

Az ellenreformáció korstílusa[szerkesztés]

Szentháromság szobor (Esztergom)

A barokk eszmei háttere egyértelműen a sok támadást és kritikát átélt katolikus egyház által indított ellenreformáció (az egyház hivatalos szóhasználatában a katolikus megújulás) volt. A barokkot mégsem lehet kizárólagosan a katolikus egyházzal összekötni, ezt az is mutatja, hogy a zenei barokkot 1750-ig, Johann Sebastian Bach haláláig számoljuk. Bach protestáns volt, közelebbről lutheránus, és a zenetörténet talán legnagyobb befolyású zeneköltőjét sokszor nevezik az ötödik evangélistának is, mert egyházi művei olyan erővel közvetítik az evangéliumot.

A római katolikus egyház fő célja a barokk alatt a reformáció következtében elvesztett hívek visszaszerzése, illetve a hívek hitükben való megerősítése volt. Ezt többféle eszközzel próbálta meg elérni: néha már-már mértéktelennek tűnő túlzásokkal a művészetben (a barokk templomok pompája és bonyolult díszítése, monumentális zenei és irodalmi művek, valamint festmények), illetve az egyházi fegyelem megszilárdításával, a teológiai képzés fejlesztésével és támogatásával. Mivel az egyházi zűrzavart gyakran a világi hatalmak is kihasználták, sok esetben politikai vagy pénzügyi ráhatással sikerült visszaszerezni a magas rangú híveket.

Teológiai és hatalmi szempontból jelentős volt a Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rend. A hatalmas műveltségű, szigorú szabályzatnak engedelmeskedő tagjai (például Richelieu, Mazarin, Pázmány Péter) fontos állami és egyházi tisztségeket láttak el, ezzel is erősítve a római katolikus egyház hatalmát és befolyását. A jezsuiták emellett a gyarmatokon is fontos tevékenységet végeztek misszionáriusokként. Jelentős részben nekik köszönhető, hogy Latin-Amerikában ma is uralkodó vallás a római katolicizmus.

A barokk stílusjegyei[szerkesztés]

Vidéki ház barokk kapuja (Záluží)

Bár szintúgy Itáliából indult, a barokk a reneszánsznak szinte pont az ellenkezője volt, hiszen míg a reneszánszra a kiegyensúlyozott, emberléptékű harmónia volt a jellemző, addig a barokk igyekezett ettől eltávolodni. Stílusjegyei azonban a reneszánszból származnak, azok továbbfejlesztései. Másfelől erős túlzás lenne azt mondani, hogy a barokk eltávolodott a kiegyensúlyozott, emberléptékű harmóniától. Reneszánsztól is inkább a részletek kidolgozottságában lépett tovább. Innen származik az, hogy a tökéletesre, a nagyon kidolgozottra angolul is és magyarul is azt mondjuk, hogy barokk.

Főbb stílusjegyei:

  • mozgalmasság, dinamizmus
  • monumentalizmus
  • heroizmus
  • patetizmus
  • conceto (meglepetés), az illúzió valóságként való beállítása
  • dekorativitás
  • titokzatosság
  • misztika
  • komplexitás, bonyolultság
  • erős kontrasztok
  • látványosság
  • bonyolult, túldíszített formák

Az építészetben[szerkesztés]

Szent Péter tér

A barokk építészet legfőbb alkotásai egyértelműen a templomok: ezek a monumentális építmények rendkívüli díszítettségükkel, aranyozásaikkal, márványdíszeikkel az egyszerű hívőket voltak hivatottak elkápráztatni és ráébreszteni a római katolikus Anyaszentegyház hatalmára és nagyságára.

A barokk építészet egyik alapmotívuma a csigavonal volt, amely elsőként a Vignola által tervezett Il Gesù templomban (Róma) vált uralkodóvá. Az addigi geometrikus formák helyett bonyolultabb, hajlított alakzatok jönnek létre, mind az alaprajzok, mind a homlokzatok, mind az épületbelsők kialakításánál, így is transzcendenssé, mozgalmassá téve az építményeket.

A barokk építészek gyakran éltek az illúziókeltés módszereivel: díszítményeikkel, festményeikkel sokszor megnövelték a teret. Ilyen megoldás például a templomok homlokzatának volutája, ami a tornyot köti össze hullámvonalban a főhajó teljes szélességével, hogy úgy tűnjön, mögötte is tart az épület. A világi épületek (paloták) esetében gyakran találkozhatunk mennyezetre festett kupolabelsővel, noha toronnyal nem; ugyanilyen szerepet töltenek be a különböző kastélyok tükörtermei, mivel bizonytalanná teszik az embert.

A szobrászatban[szerkesztés]

Bernini: Szent Teréz extázisa

A reneszánsz racionalizmusával, békés kiegyensúlyozottságával, emberléptékűségével szemben a barokk idején szélsőséges, patetikus, nem egyszer földöntúli emberi érzelmek hangsúlyos ábrázolása válik jellemzővé. A barokk szobrok mozgalmasak, diszharmonikusak, gyakran kihasználják a fény-árnyék hatások nyújtotta illúziókeltési lehetőségeket.

A barokk szobrászat megszületése Itáliában[szerkesztés]

A kor szobrászai tisztában voltak azzal, hogy a plasztika komoly antik hagyományokra támaszkodik. A szobrászok örökösöknek érezték magukat, így a műveiket mindig ehhez az antik hagyományhoz mérték. A 15. századi ásatások során olyan híres szobrok kerülnek elő (Laokoón-csoport: 1506-ban, Belvederei Apolló: 1493-ban, Antinous: 1543), ezek a nagy elődökkel való kapcsolatot fokozták, és mind a közönség, mind a művészek körében egyaránt csodálattal viseltettek. A restaurálások alkalmával szerzett tapasztalatok a klasszikus stílus hatását csak növelték a művészek munkáin. Az ókori alkotások restaurálása és megmunkálása az ásatások utáni időszakban ugyanis állandó megbízáshoz juttatta, szerény megélhetéshez segítette a 17. századi szobrászokat. Ez a tradíció nemcsak a fejlődést hozta el bizonyos területeken, hanem gátló hatását is érezni lehetett. Konzerválta a mintázási elveket, és a művészi eszményeket kevésbé hagyta kibontakozni. Ezért a korszak kezdetét meghatározó szobrászatot kissé egyhangú, lélektelen klasszicizáló felfogás jellemezte.

Mind az építészetben, mind a szobrászatban kiemelkedő alkotó volt a nápolyi születésű Giovanni Lorenzo Bernini. Mecénása, Maffeo Barberini bíboros később VIII. Urbán néven elnyerte a pápai tiarát, és pártfogoltja az újjáépülő Vatikánban kapott munkát. Bernini talán leghíresebb épületegyüttese a római Szent Péter-bazilika kolonádja (itt is megjelenik az illúziókeltés szándéka: a kettős oszlopsor bizonyos pontokról szemlélve egyesnek tűnik), de szintén ő tervezte Szent Péter trónusát és a főoltár feletti baldachint. Legismertebb szobra a Szent Teréz extázisa címet viseli, ám azt kevesen tudják, hogy ez egy szoborcsoport része. Az istenélményt már-már testi kéjként ábrázoló szobrot egy titkos ablakból érkező fény világítja meg, és teszi még csodálatosabbá.

A festészetben[szerkesztés]

A barokk festészet az időben lejátszódó cselekményt, a történést akarta bemutatni, még akkor is, ha portrészerűen csak egyetlen alakot, tárgyat, tájat ábrázolt. A térben szabadon áramló, lendületes vonalvezetést kedvelte. Megmozgatta a formát s ennek érdekében előszeretettel aknázta ki a fény és az árnyék festői ellentétét. A korabeli festők a legjelentősebb megbízásokat főúri (nem egyszer királyi) megrendelőktől és a megújuló katolikus egyháztól kapták. Elvárás volt, hogy a festmény a képzeletet megragadó, látványos elemekkel fokozza a hatást, ami eléggé meghatározta a témát és az alkotó módszereit. A festők (a többi művészeti ág alkotóihoz hasonlóan) gyakran folyamodtak az illuzionisztikus megformálás eszközeihez.[1]

Peter Paul Rubens: Phaeton bukása; olajfestmény

A festészet fő témái bibliai és mitológiai jelenetek, gazdagon díszített főúri portrék, csendéletek (újdonság a festészetben), táj- és zsánerképek.[1]

Jellemzői

  • gazdag, élénk színvilág
  • fény-árnyék hatások maximális kifejező erejének felhasználása
  • mozgásban való ábrázolás, dinamizmus
  • perspektíva-játékok
  • kidolgozott részletek (például ruhák redőzete, mellékalakok, háttér, fénysugarak)
  • érzelmek eltúlzott, patetikus ábrázolása (fontosak az arckifejezések)
  • pompa és színpadiasság, az alakok eltúlzott pózai
  • alakok és alakcsoportok bonyolult összefonódása[1]

A barokk festészet elsősorban Itáliában (Caravaggio), Spanyolországban (Velázquez, El Greco, Murillo), a Németalföldön és Flandriában (Vermeer, Rubens, Rembrandt) ért el nagy jelentőséget, bár egész Európában éreztette hatását. A legismertebb barokk stílusú magyar festő Mányoki Ádám, II. Rákóczi Ferenc portréjának megalkotója.

A zenében[szerkesztés]

Johann Sebastian Bach BWV 1001-es számot viselő hegedű-szólószonátájának kézirata

A zenei barokkot kb. 1608-tól, az első opera (szerzője: Claudio Monteverdi) megszületésétől 1750-ig, Johann Sebastian Bach haláláig számoljuk. Ez volt az a kor, ahol az ember teljes mértékben hitt a zene boldogító hatásában.

Míg a reneszánszban a hangszeres zenét csak vokális művek, vagy táncok kíséretére használták, addig a barokkban már kialakult a hangszereket a középpontba állító zene. Megjelent a hangszerelés: a zeneszerző pontosan leírta, hogy melyik szólamot melyik hangszer játssza. Így alakult ki a zenekar (a barokkban nagyrészt ez a vonószenekarral volt megegyező), ahol egy szólamot többen játszanak, illetve itt szeparálódtak a magas- és mélyvonós hangszerek kezdetben 5, majd 4 szólamba (első és második hegedű, brácsa, gordonka, az 5. meg a második brácsa, vagy a tenorbrácsa volt).

A barokk zene meghatározó része a folyamatos vagy más néven generálbasszus, szakszóval Basso Continuo (röviden continuo). A continuo szólamban – a nevéből adódóan – mély hangfekvésű (mély hangfekvést is tudó) hangszerek – mint a csembaló, az orgona, a lant vagy a fagott – foglaltak helyet. Szintén a neve jelzi, hogy folyamatosan jelen volt, nagyon ritkák voltak az olyan pillanatok, amikor nem szerepelt. A késői barokkban a continuót próbálták kiiktatni a zenéből, és végül is ennek köszönhetően alakulhatott ki a következő stílus.

Kedvelt volt még a szekvencia, ami az takarja, hogy egy rövid zenei motívum többször ismétlődik, egy hanggal feljebb vagy lejjebb.

A barokk kor elején Firenzében a művészetpártoló Camerata Társulata az énekes zenében új mozgalmat indított el, ennek lényege az volt, hogy a vokális darabok az érzelem ábrázolására törekedjenek, minél érthetőbb szöveggel. Evvel a szöveg- és érzelemcentrikus gondolattal az opera létrejöttét segítették. Mintának a görög drámák hangszerrel kísért részeit, a monódiát választották. Ebből alakult ki később a recitativo és a bel canto (szép éneklés) műfaja, és ezeknek a zárt áriákkal való találkozásából az oratórium, opera és kantáta.

Ez a jelenség más területekre is hatott, így a hangszeres zenére is: ez idő tájban alakult ki a versenymű, vagyis a concerto. Itt a szólóhangszer felelget (koncertál), versenyez a zenekarral. Ez az alapja a concerto grossónak is; itt egy hangszercsoport versenyez a zenekarral.

A barokk a vonós hangszerekre írt művek virágkora. Ekkorra fejlődtek ki a vonós hangszerek, amelyek kisebb-nagyobb változtatásokat leszámítva teljesen megegyeznek a mai változatokkal. A fafúvós zene is jelen van (főleg oboára, blockflötére (furulyára), fagottra és trombitára írtak darabokat).

Az irodalomban[szerkesztés]

A barokk irodalom a katolikus megújulás jegyében született, noha nagy műveket alkottak egyes protestáns szerzők is. Az irányzat uralkodó műfaja a korban non plus ultrának tekintett eposz. Tasso Megszabadított Jeruzsálem című, keresztes hadjáratok idején játszódó műve monumentális alkotás, az egész kereszténység hőskölteménye. Szintén vallásos témában alkotta meg két, víziókkal telt eposzát az (Elveszett paradicsom, A megtalált paradicsom) a protestáns John Milton, Oliver Cromwell titkára. Ezekben az alkotásokban tetőzik a barokk heroizmus, a kozmikus mitológia, a végletekig fokozott vallásosság. Az eposzok hősei többnyire Krisztus bajnokai (athleta Christi).

A barokk dráma is jelentős volt, elsősorban a „katolikus királyok" (például a fanatikus hívő II. Fülöp) Spanyolországában, ahol a barokk építészet és szobrászat is hatalmas jelentőségre tett szert. Lope de Vega vagy Calderón patetikus, mozgalmas műveiben mindig a katolikus lovagi erények és a becsület győz.

A regény továbbra is virágzó műfaj maradt: egyfelől a követhetetlenül bonyolult cselekményű, fantasztikus közegben játszódó lovagregények (például az Amadis-regény), másfelől a talpraesett, alvilági csavargók történeteit feldolgozó pikareszkek voltak kelendőek. Ezek a történetek még mindig egymástól független, általában variálható elhelyezkedésű epizódokból állnak, ám a főszereplő személye már összefogja az egyes kalandokat.

A lovagregények és pikareszkek – már a korban is jelentkező – hátránya az volt, hogy egy idő után nem lehetett tovább fokozni az izgalmakat, az alkotók nem tudtak az előző művektől sokban eltérni, így unalmassá, népszerűtlenné válhattak. Ennek tanúbizonysága a világirodalom egyik legjelentősebb alkotása, a lovagregény-paródia Don Quijote, Miguel de Cervantes műve. Nemcsak a barokkos illúziókeltés, vagy a kíméletlen kritikai szemlélet miatt fontos mű a kétrészes regény, hanem azért is, mert a hős jelleme változik, fejlődik, ami a lovagregények esetében nem figyelhető meg.

A barokk költészet nem képviselt nagy jelentőséget. Nyelvezete patetikus, fennkölt, hasonlóan a versekben foglalt érzelmekhez. Legfőbb képviselője a spanyol Góngora, de a nagy dráma- és eposzköltők is alkottak lírai műveket.

Érdekes szegmense a barokk irodalomnak a Magyarországon is jellemző hitvitázó témájú műalkotások sorozata. Ezek révén tovább terjedt és fejlődött a nemzeti nyelvhasználat, sőt a népszerű hitvitázók gyakran emeltek népi fordulatokat beszédeikbe, hogy elnyerjék a hallgatóság tetszését.

A barokk neves művészei az egyes művészeti ágakban[szerkesztés]

Építészet[szerkesztés]

Szobrászat[szerkesztés]

Festészet[szerkesztés]

Zene[szerkesztés]

(Lásd még: Barokk zeneszerzők listája)

(Lásd még:az itt elérhető több száz reneszánsz és barokk szerző életét és művészetét bemutató, készületben lévő munkát)

Irodalom[szerkesztés]

Lásd még[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Barokk témájú médiaállományokat.

Források[szerkesztés]

  • Gáncs Aladár: Az ötödik evangelista? Budapest, 1985.
  1. a b c Stílus - Barokk festészet. www.verslista.hu. [2017. január 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. január 12.)