Egyistenhit

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az egyistenhit vagy monoteizmus az egy, élő, és személyes Istenbe vetett hit, illetve a róla szóló tanítás. Ellentéte a többistenhit. A Föld lakosságának mintegy fele tartozik a három nagy monoteista vallás (Ábrahámi vallások) valamely csoportjához, ezek a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám.

Történet[szerkesztés]

A monoteizmus megjelenése az i. e. 3. évezredig vezethető vissza. A kristályosodási folyamat, mely szerint a félistenek (kisebb istenek) a legnagyobb Isten megnyilvánulásai, a hinduizmus korai fázisaiban is megfigyelhető. A kutatók megállapították, hogy a világ örökkévaló urának képzete az ősi indiaiaknál, kínaiaknál, görögöknél, sőt még egyes természeti népeknél önállóan is előfordult.[1]

Az egyistenhit bizonyított jelei már az ókori Egyiptomban is megtalálhatók. Ehnaton fáraó (i. e. kb. 1367–1350) nevéhez fűződik az Amarna-reform, mely során Aton istent ruházták fel az egyetlen isten rangjával. Van olyan elképzelés, miszerint a többistenhívő panteonok alapvetően korai monoteizmusokból alakultak ki, sőt Étienne Drioton szerint a henoteizmus is „látens monoteizmus”.

Legtisztább formájában azonban a szemita zsidóknál jelent meg a Közel-Keleten az i. e. 2. évezred közepén-végén. A monoteizmus legősibb könyve a Tóra, Mózes első öt könyve. Ennek a kiterjesztése a Talmud. A héber Bibliához (zsidó szentírás) még számos további könyv tartozik. Ennek az 1. században kibővített változata a kereszténység szent könyve, a Biblia.

Az iszlám vallás szent könyve, a jóval későbbi Korán (7. század), jelentős elemeket tartalmaz a keresztény, illetve zsidó Bibliából.

Monoteista vallások[szerkesztés]

Ábrahámi vallások[szerkesztés]

Más egyistenhitek[szerkesztés]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, 228. oldal, Gondolat Kiadó, 1977