Dialektus

A magyar nyelv dialektusai
1. nyugat-dunántúli nyelvjárási régió,
2. közép-dunántúli–kisalföldi nyelvjárási régió,
3. dél-dunántúli nyelvjárási régió,
4. dél-alföldi nyelvjárási régió,
5. palóc nyelvjárási régió,
6. Tisza–Körös-vidéki nyelvjárási régió,
7. északkeleti nyelvjárási régió,
8. mezőségi nyelvjárási régió,
9. székely nyelvjárási régió,
10.moldvai nyelvjárási régió.

A dialektus (a latin DIALECTUS, ez pedig a görög διάλεκτος, eredetileg ’beszédmodor’ jelentésű szóból) a nyelvészetben olyan, élő vagy már eltűnt közös nyelvből kialakult nyelvváltozatot jelöl, amely más, ugyanabból a nyelvből kialakult nyelvváltozatokhoz viszonyítva (nyelvtani, hangtani és lexikai szempontból) rendszerint erős eltéréseket mutat; illetve másodlagos értelemben dialektusnak nevezik azt a nyelvi rendszert, amely nem éri el a nyelv kategóriát. Míg az első meghatározás nyelvtörténeti, a második inkább szociolingvisztikai. A kifejezést gyakran használják kizárólag a sztenderd nyelvváltozattól eltérő nyelvváltozatokra, nyelvtörténetileg azonban – szigorú értelemben véve – a sztenderd nyelvváltozat is egy dialektus (hiszen minden sztenderd nyelv egy adott történeti dialektus mesterséges szabályozással kialakított változata).

A dialektussal sokszor azonos értelemben használt kifejezés a nyelvjárás, amely alatt azonban hagyományosan inkább csak egy adott sztenderd nyelvváltozat kis mértékben eltérő területi nyelvváltozatát, aldialektusát értik (lásd: magyar nyelvjárások.)

A dialektus különböző értelmezései

A bevezetőben leírtakat figyelembe véve, a dialektusnak az alábbi definíciói lehetnek:

1. Közös eredetre visszavezethető nyelvi rendszerek egyike (például a spanyol nyelv a latinból született dialektusok egyike).
2. Egy nyelvi rendszer normálisan területileg konkrétan behatárolható változata, amely nem rendelkezik elegendő eltérésekkel más, vele közös eredetű változatokkal szemben.
3. Olyan, egy másikkal (vagy másikakkal) párhuzamosan létező nyelvi rendszer, amely nem éri el a nyelv szociolingvisztikai kategóriáját.

A nyelvazonosság problémája

Mikor azonos két nyelv?

A dialektus fogalomkörének tisztázásához mindenekelőtt arra kell választ adni, hogy mikor (mitől) azonos, és mikor (mitől) különböző két nyelv; ez a nyelvazonosság problémája. Sokan úgy gondolják, hogy ez a kérdés a két csoport által beszélt nyelv hasonlósága alapján könnyen megválaszolható, ez azonban a hasonlóság meglehetősen szubjektív és graduális volta miatt nem adna pontos és elfogadható választ. Egy adott nyelv nyelvváltozatának (dialektusának, nyelvjárásának) azon változatokat szokták tekinteni, amelyek beszélői nehézségek nélkül kölcsönösen megértik egymást. Ugyanakkor a szociolingvisztikában itt is akad számos kivétel: ugyanis sokszor különbözőnek tekintenek olyan nyelveket, amelyek beszélői között nincs kölcsönös megértési nehézség (például a horvát és a szerb, vagy a spanyol és az asztúriai), valamint ennek ellenkezője, amikor egyetlen nyelvnek tekintenek olyanokat, amely változatainak beszélői nem mindig értik meg egymást (például a német vagy az olasz nyelvjárásai). A fenti okfejtésből látható tehát, hogy az önálló nyelv fogalma sokkal inkább politikai és kultúrtörténeti, mintsem tudományos nyelvtörténeti kategória. E problémakör szemléltetésére gyakran szokták mondani: „külön nyelv az, amelyik mögött egy hadsereg és flotta áll”.

Nyelv vagy dialektus?

Az előző részben arra próbáltunk választ keresni, hogy mikor mondható két nyelvváltozatról, hogy azonos. Az alábbiakban szociolingvisztikai értelemben vizsgáljuk meg a kérdést, vagyis néhány példán keresztül bemutatjuk, hogy mikor tekinthető egy adott nyelvváltozat önálló nyelvnek, vagy csak dialektusnak.

• Rendelkezik-e saját helyesírással, illetve irodalmi hagyományokkal?
• Beszélői külön népcsoporthoz, nemzethez tartozónak vallják-e magukat?
• Van-e külön országa, autonóm tartománya, városa stb. a használóinak?
• Elismert-e társadalmilag vagy politikailag, hivatalos vagy nemzetközi szervezet (például ENSZ) által az adott nyelvváltozat?
• Létezik-e valamilyen hivatalos intézmény, kulturális egyesület stb. a nyelv szabályozására?

Amennyiben a fenti kérdésekre a válasz igen egy adott nyelvváltozat vonatkozásában, szociolingvisztikai szempontból mondhatjuk, hogy önálló nyelvről van szó.

A dialektális kontinuum

A dialektusok földrajzi szempontból sokszor folytonosságot alkotnak. Ez annyit jelent, hogy a szomszédos területeken beszélt nyelvváltozatok között nem húzható meg éles határ a különbségekre nézve, ugyanakkor egymástól távolodva e különbségek növekednek, s előfordulhat, hogy a legtávolabbi dialektusok beszélői már nem értik meg egymást. Tipikus példája a dialektuskontinuumnak az újlatin nyelvek csoportja, különösképpen az iberoromán nyelvek.

A „nyelvjárás” fogalma

Egy adott sztenderd nyelvváltozat („irodalmi nyelv”) aldialektusait, azaz a sztenderdtől csak csekély mértékben eltérő területi változatait hagyományosan nyelvjárásoknak nevezik (lásd pl.: a magyar nyelv nyelvjárásai). Ezek a területi nyelvváltozatok kölcsönösen érthetőek, nehézséget csak egy-egy tájszó, nyelvjárási fordulat megértése okozhat. A nyelvjárás a hagyományos nyelvészetben (nyelvjáráskutatás) használt kifejezés, amely a szociolingvisztikában már némiképp elavultnak számít. Itt ebben az esetben is dialektusokról, aldialektusokról beszélnek.

A sztenderd nyelvváltozat és a dialektusok

A „szabványos” köznyelv iránti társadalmi igény jelentkezése óta a „nyelvhelyesség” és gyakran a műveltség mértékének számít egy adott nyelvváltozat használata. Ennek következtében a dialektus vagy nyelvjárás használata gyakran hátrányos megkülönböztetést eredményez, a nagyvárosi művelt rétegek beszédmódját tekintik követendőnek, amely pedig – mint már a bevezetőben is említettük – tudományos értelemben szintén csak egy dialektus. A sztenderd nyelvváltozat, vagyis a „művelt köznyelv” alapját képező dialektus választása valójában teljesen önkényes, esetleg történelmi eseményekhez kötődik. Ily módon, ez lehet például az első irodalmi mű nyelve, területileg központi dialektus, a főváros nyelvhasználata, stb. A sztenderd köznyelv sokszor mesterséges, nyelvpolitikai beavatkozás révén keletkezik, létrejötte után azonban ugyanolyan önálló életet él, mint más nyelvváltozatok.

Ami nem dialektus

Nem tartozik a dialektusok közé a tájszólás (helyi kiejtésváltozat, „akcentus”), amely a sztenderd nyelvváltozat használata bizonyos hangok eltérő kiejtésmódjával, például a magyar köznyelv „ö-ző” vagy palócos („á-zó”) tájszólásban beszélve. A társadalmi osztályokhoz, rétegekhez kötött szociolektusok, az adott beszélő által használt idiolektusok (egyéni nyelvváltozatok), valamint a meghatározott társadalmi helyzetekhez kapcsolódó stílusváltozatok szintén nem tévesztendők össze a dialektussal.

Érdekességek

• Olaszországban a sztenderd olasz területi változatain kívül az országon belül beszélt minden más újlatin nyelvet is dialektusnak hívnak, még azokat is, amelyek nem is közeli rokonai az olasznak.
• Mexikóban a spanyol ajkúak dialektusnak neveznek minden olyan nyelvet, amely számukra érthetetlen, nevezetesen az indián nyelveket.

Felhasznált irodalom

• A világ nyelvei. Fodor István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973  
• Manual de dialectología hispánica. El Español de España. Manuel Alvar (Director). 4. kiad. Barcelona: Ariel Lingüística. 1996–2007. ISBN 978-84-344-8217-3  
• Manual de lingüística románica. José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas (coords.). Barcelona: Ariel Lingüística. 2007. ISBN 978-84-344-8268-5  

• Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába, Peter Trudgill, Szeged, 1997, p. 8. ISBN 963-7171-73-8.