Irodalmi nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Szociolingvisztikai szempontból az irodalmi nyelv a nyelv egyik változata. Fogalmának számos, úgy nyelvészeti, mint nyelvészeten kívüli értelmezése van, különböző történelmi időszakok domináns eszméitől, különböző irodalmárok és nyelvészek nézeteitől függően. A különbségek vonatkoznak a meghatározására, a többi nyelvváltozattól való elkülönítésére, valamint a szerepére az irodalomban, a kultúrában, az oktatásban és a társadalomban.

Az irodalmi nyelv fogalmának tárgyalása nem választható el a „köznyelv” és a „sztenderd nyelvváltozat” fogalmak tárgyalásától. Az idő során ezek egymásközti viszonyát különféleképpen látták és látják. Kezdetben az irodalmi nyelvet sztenderdizálták és tették meg sztenderd nyelvváltozatnak általában, de fokozatosan a sztenderd inkább a köznyelvre alapult, és ma már az irodalmi nyelv legfeljebb a szépirodalom nyelvének számít, és fogalmát elkülönítik a sztenderd fogalmától.

Az irodalmi nyelv kialakulása[szerkesztés]

A terminus eredeti értelmében az irodalmi nyelv a szépirodalom nyelve, beleértve a vallásos írásokat is. Mielőtt egy nemzet egységes nyelvéről lehetett volna beszélni, irodalmi változatai alakultak ki olyan idiómáknak, melyeket az egységes nyelv kialakulása után dialektusoknak tekintettek. Például „a magyar irodalmi nyelv létrehozásában döntő szerepe volt a tiszántúli és a felső-tiszai tájnyelvhez igazodó szépíróknak és nyelvtudósoknak”, de „irodalmi nyelvünknek vannak alföldi és dunántúli jellegzetességei is”.[1]

Egységes irodalmi nyelv kialakulása az egyik irodalmi dialektus alapján és a többi hozzájárulásával megvan egyéb nyelvek esetében is. Miután volt irodalom több oïl idiómában, például a pikárdban vagy a wallonban, végül annak az idiómának az irodalma maradt élő, amély később a francia nyelv lett.[2] Az olasz irodalmi nyelv alapja a toszkánai irodalmi idióma, amelyben többek között Dante Alighieri írt.[3] A román nyelv esetében a 16. században öt irodalmi dialektus volt, majd ezekből négy maradt a 18. században, és végül a munténiai lett az egységes irodalmi nyelv alapja, melyhez hozzájárultak a többiből származó elemek.[4] Az albán irodalmi nyelv a két fő albán dialektus egyikéből, az toszkból indult ki.[5]

Nézetek az irodalmi nyelvről[szerkesztés]

Arról, hogy a nyelvi kommunikáció szempontjából mi az irodalmi nyelv funkciója egy adott nyelvi közösségen belül, két főnézet létezik. Az egyik hagyományos, szerinte az irodalmi nyelv számára felállított szabályok a nyelvhasználatra általában is érvényesek, vagyis az irodalmi nyelv szociolingvisztikai terminussal élve sztenderd nyelvváltozat. A másik, viszonylag új, megkülönbözteti a sztenderd nyelvvátozatot az irodalmi nyelvtől, az utóbbit a szépirodalomra és esetleg általában a műveltség szférájára korlátozva.

Az irodalmi nyelv mint sztenderd nyelvváltozat[szerkesztés]

Általában a nyelvek sztenderdizálása az irodalmi változatuk sztenderdizálásából indult ki, ennek időszakában az irodalmi nyelv szabályait úgy állították be, mint az egész nyelvhasználatra érvényeseket, és ezzel az irodalmi nyelvet azzal tekintették azonosnak, amit sztenderd nyelvváltozatnak nevezünk. Ez a nézet fennmaradt még viszonylag közel a 21. századig is.

Az 1960-as évektől az 1990-es évekig tevékenykedő szovjet nyelvészek szerint az irodalmi nyelv a nemzeti nyelv felsőbbrendű, a történelem során kidolgozott, szabályozott és helyes alakja, mely az irodalmi művek, a média, a színházművészet, a tudományok, a hivatalos intézmények, az oktatás stb. nyelve. Felsőbbrendű minősége révén a nyelv többi változataival szemben megfelel a közösség kulturális szükségleteinek, optimális eszközei lévén az eszmék és az érzelmek kifejezésére, és széles körben biztosítja a társadalmi kommunikációt. A közösség művelt része sajátítja el és használja, az egész nép számára közös, és példaszerűként elfogadott.[6]

A magyar irodalmi nyelvről Balogh et al. 1971 azt állítja, hogy „ez az össznépi nyelv a leggazdagabb, művészi jellegű, egységes voltában is differenciált és normatív változata. […] különböző stílusváltozataiban iránymutató szerepet tölt be mind a nyelv egésze, mind az egyes nyelvváltozatok fejlődésében.”[7]

Egyes román nyelvészek is hasonló nézeteket vallanak. Gheție 1978 szerint, például, „az irodalmi nyelvet úgy lehetne meghatározni, hogy a nemzeti nyelv leggondozottabb aspektusa (vagy változata), mely kifejezési eszközként szolgál a kultúra legváltozatosabb megnyilvánulásainak, és jellegzetessége olyan normának a betartása, amelyet szükségszerűen ír elő azon közösség tagjai számára, amelyhez szól”.[8] Avram 1997 szerint „a normatív grammatikák világos és betartandó szabályokat fogalmaznak meg, valamint értékítéleteket egy-egy helyesnek vagy hibásnak tekintett alak vagy szerkezet a nyelv irodalmi változatában való használatát illetően”.[9]

Irodalmi nyelv és köznyelv[szerkesztés]

Az „irodalmi nyelv” fogalmon kívül a „köznyelv” fogalom is létezik a szakirodalomban. Egyesek szerint ezek szinonimák.[10]. Mások szerint a köznyelv az irodalmi nyelv beszélt változata.[11] Megint mások nem viszonyítják a köznyelvet az irodalmihoz. Constantinescu-Dobridor 1998 szerint a köznyelv „egy nemzet által beszélt nyelv minél nagyobb egységen alapuló aktuális aspektusa, melyet a kommunikáció gyakorlata követel meg, és amelyet az egész közösség elsajátít, a beszélők nyelvjárási hovatartozásától függetlenül”.[12]

Irodalmi nyelv, köznyelv és sztenderd nyelvváltozat[szerkesztés]

A. Jászó 2007 szerint „a köznyelvet standardnak vagy sztenderdnek […] nevezzük. […] Az irodalmi nyelv sajátos nyelvváltozat, hiszen egy irodalmi műbe bármelyik nyelvváltozatot be lehet emelni, alapja azonban az igényes köznyelv.”[13]

Más nyelvészek nem használják a „köznyelv” fogalmat, csak a „sztenderd” és az „irodalmi nyelv” fogalmakat, melyek szerintük nem azonosak, de szorosan kötődnek egymáshoz. Például Berruto 1987 szerint a múltban csak irodalmi sztenderd olasz nyelv létezett, az írott irodalmi hagyományé, de jelenleg ez mellett van újsztenderd olasz nyelv is, amely magában foglal olyan nyelvi regiszterekhez tartozó alakokat és kifejezéseket, mint a fesztelen regiszter. Ezek elfogadottakká válnak vagy azért, mert kifejezőerő elérése céljából magas műveltségű beszélők is használják, vagy azért, mert olyan médiákban hangzanak el, mint a televízió és a rádió. A szerző példákat is megad a két változatban:[14]

  • irodalmi sztenderd olasz: La informo che non potremo venire ’Arról tájékoztatom, hogy nem tudunk majd eljönni’;
  • újsztenderd olasz: Le dico que non possiamo venire ’Azt mondom magának, hogy nem tudunk eljönni’.

Vasiliu 1965 szerint a román sztenderd nyelv „a művelt beszélő által szokásosan (azaz nem hivatalos körülmények között) használt román irodalmi nyelv.”[15].

A német nyelvre vonatkozóan Batch 1989 megkülönböztet a sztenderd keretén belül írott irodalmi nyelvet és beszélt német sztenderdet, amely közeláll az irodalmi nyelvhez, azt jegyezve meg, hogy „a sztederd nyelv »felső« változata az irodalmi nyelv”. Idézőjelbe teszi a „felső” jelzőt, mivel nem fogalmaz meg értékítéleteket a nyelvváltozatokról.[16]

Kálmán 1966 azt említi meg, hogy „a sztenderd nyelvváltozat írott változatát irodalmi nyelvnek is szokták nevezni”.[17].

A szlovák nyelvre vonatkozóan Svobodová 2012 élesebben különíti el az irodalmi nyelvet, mely szerinte a hivatalos és írott kommunikációé, miközben a sztenderd félhivatalos, és a beszélt és írott kommunikáció nyelve.[18]

Az albán nyelvvel kapcsolatban Mantho 2009 úgy véli, hogy az irodalmi nyelv folgalma tágabb, mint a sztenderdé, magában foglalva az utóbbit, de a szépirodalom nyelvét is, amely dialektális is lehet. Ez a nézet az albán nemzeti nyelv helyzetéből indul ki, amely a toszk dialektus irodalmán alapszik. Ezt Albánia déli részén beszélik, amely domináns volt a nemzeti öntudat ébredésének időszakában. A toszk irodalmi dialektus normáját az egész országban és a Koszovóban élő albánoknak is kötelezővé tették, miközben a kommunista rendszer előtt tovább létezett irodalom az Észak-Albániában és Koszovóban beszélt geg dialektusban is. A kommunista rendszer alatt betiltották az ebben alkotott irodalmat, de bukása után újraéledt, és a mai Koszovóban ellentétben van egymással az a vélemény, hogy ne használják többé a toszk alapú sztenderd albánt, és az, hogy a toszk maradjon meg az összes albán sztenderdnyelveként.[19]

Az irodalmi nyelv hagyományos koncepciójának kritikája[szerkesztés]

A 2000-es években megjelentek olyan nyelvészek, akik túlhaladják a sztenderd és az irodalmi nyelv elhatárolását, és bírálják a hagyományos koncepciót arról, hogy mi legyen a sztenderd.

Molnár 2014, például, megállapítja, hogy az irodalmi nyelv kodifikálása és annak sztenderdként való elfogadtatása óta ez az irányzat folytatódott Magyarországon az 1980-as évekig. „Az igényesnek nevezett nyelvhasználati mód, melyet a művelt ember sajátjaként propagáltak a szocialista rendszerben, a nyelvi helyességet célozta. Ennek megtestesítője az irodalmi nyelv, illetve a művelt köznyelv volt mint sztenderd nyelvváltozat(ok). A korszak ideológiája pedig ennek a sztenderd variánsnak […] az elterjesztését tűzte ki célul a politikai-társadalmi egység(esítés) részeként, valamint ennek megszilárdításaként.”[20] A szerző azt is állítja, hogy mindegyik nyelvváltozatnak megvan a saját normája, és egyik sem magasabb rendű a többinél, valamint hogy ezeket a normákat állandó dinanizmus jellemzi. Szerinte „ezt a dinamizmusában értelmezett normafelfogást, a normák sokszínűségének létét mint az élő magyar nyelv jellemzőjét kell bemutatni a magyar nyelv különféle célú oktatási gyakorlatában.”[21]

A cseh nyelvre vonatkozóan hasonló nézetet fejez ki Schmiedtová 2004. Érvét megerősíti e nyelv specifikus helyzete. Sztenderdje nem az, amit ő a szokásosan beszélt köznyelvnek nevez, hanem a 19. században kialakított irodalmi nyelv írott aspektusának a normája, melyet sztenderdként fogadtattak el az első világháború után a Prágai nyelvészeti kör tagjai. Azonban a köznyelv jelentősen különbözik ettől az irodalmi nyelvtől, főleg hangtanában és alaktanában. Például a névszóragozásban néhány rag különbözik a két nyelvváltozatban. A beszédben még magas szintű műveltséggel rendelkező személyek is keverik az irodalmi alakokat a köznyelvi alakokkal.[22] Ilyen körülmények között a szerző azt javasolja, hogy a „Cseh nemzeti korpusz” alapján dolgozzák ki a sztenderdet. Ez egy olyan adatbázis, amelyen népszerűségnek örvendő könyveket/szövegeket beiktatva munkálkodnak. Egyébként a cseh nyelv mint idegen nyelv oktatására szánt könyvek párhuzamosan foglalkoznak a két nyelvváltozat alakjaival.[23]

Az iroldalom nyelve[szerkesztés]

Egyes szerzők már semmiféle kapcsolatról sem beszélnek irodalmi és sztenderd nyelv között. Például Cseresnyési 2004 arra mutat rá, hogy „az irodalmi nyelv kifejezés olykor (akárcsak a német Literatursprache) nem az egységes nemzeti nyelvtípusra utal, hanem egyszerűen csak az irodalmi művek (akár nyelvjárási) nyelvezetére.”[24]

Ennél tovább mutatnak az szépirodalom nyelvében az idők során végbement változások, amelyek arra késztetnek egyeseket, hogy feltegyék maguknak azt a kérdést, hogy létezik-e még egyáltalán irodalmi nyelv.[25] Jól példázza ezeket a változásokat a francia irodalom nyelvének az esete. Sztenderdizálása a francia klasszicizmus idejében (17. század) történt, a királyi udvar nemességének a nyelvezete alapján, amely nagyon különbözött az ezen kívül beszélt nyelvtől. Ezen irodalmi nyelv szabályait követték e század és a következő jelentős írói. Grammatikák és szótárak rögzítették őket, és normatívak lettek a nyelv tanításában.[26] Ilyképpen abban az időben az irodalmi nyelv volt a sztenderd. Az irodalom nyelve változott a 19. század első felében olyan elemek befogadása nyomán, amelyeket a beszélők ténylegesen használtak. Ez olyan külső tényezőknek tudható be, mint például a romantikus írók renitens magatartása a klasszicizmussal szemben. A 19. század második felével kezdődően az irodalmi nyelv még inkább eltávolodott a klasszicizmus idejében rögzített sztenderdtől,[27] mégis autonóm maradt a köznyelvvel szemben sajátos vonások révén. A 20. század vége óta az irodalom nyelve nem látja saját magát autonómnak, vagy nem akar autonóm lenni.[28] A mai szépirodalom nyelve nagyon sokféle, mindegyik nyelvi regiszterből és nyelvváltozatból merít, és a múltbeli irodalmi nyelvből is.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Király 2007, 641. o.
  2. ↑ Picoche 1999.
  3. ↑ Coletti 2011.
  4. ↑ Ivănescu 1948, idézi Mocanu 2013, 170. o.
  5. ↑ Mantho 2009.
  6. ↑ Egy sor szovjet nyelvész meghatározásaiból kinyilvánuló eszmék, Schoenenberger 2004 összegzésében.
  7. ↑ Balogy et al. 1971, 16–17. o.
  8. ↑ Gheție 1978, 13. o., idézi Bejan 2009, 5. o.
  9. ↑ Avram 1997, 23. o.
  10. ↑ Például Károly 1961, idézi Cseresnyési 2004, vagy Ivănescu 1948, idézi Dudău 2013.
  11. ↑ Például Nagy 1981, 12. o.
  12. ↑ Constantinescu-Dobridor 1998, limbă szócikk, ~ comúnă rész, b) pont.
  13. ↑ A. Jászó 2007, 54. o.
  14. ↑ Berruto 1987, idézi Tosi 2001, 41–42. o.
  15. ↑ Vasiliu 1965, 19. o., idézi Dudău 2013.
  16. ↑ Batsch 1989, 208. o.
  17. ↑ Kálmán 1966, idézi Sági 2012, 132. o.
  18. ↑ Svobodová 2012, 16. o., idézi Slatinská 2014, 81. o.
  19. ↑ Mantho 2009, 73–75. o.
  20. ↑ Molnár 2014, 47. o.
  21. ↑ Molnár 2014, 52–53. o.
  22. ↑ Schmiedtová 2004 példaként hozza fel Václav Havel író és hajdani cseh köztársasági elnök egyik interjúját (32. o.).
  23. ↑ Például Naughton 2005.
  24. ↑ Cseresnyési 2004.
  25. ↑ Vö. például Piat 2011 cikkének a címe: „Que reste-t-il de la «langue littéraire»?” ’Mi maradt az »irodalmi nyelv«-ből?’
  26. ↑ Leclerc 2017, 6. fejezet.
  27. ↑ Leclerc 2017, 8. fejezet.
  28. ↑ Philippe – Piat 2009, 529. o., idézi Piat 2011.

Források[szerkesztés]

Közvetlen források[szerkesztés]

Közvetett források[szerkesztés]

  • (olaszul) Berruto, Gaetano. Sociolinguistica dell'italiano contemporaneo (A mai olasz nyelv szociolingvisztikája). Róma: Carocci. 1987
  • (románul) Gheție, Ion. Istoria limbii române literare. Privire sintetică (A román irodalmi nyelv története. Szintetikus nézet). Bukarest: Editura Șțiințifică și Enciclopedică. 1978
  • (románul) Ivănescu, Gheorghe. Problemele capitale ale vechii române literare (A régi román irodalmi nyelv alapvető kérdései). 2. kiadás. (az 1948-as 1. kiadás nyomán). Jászvásár: Editura Universității „A. I. Cuza”. 2012. ISBN 978-973-703-770-1
  • Kálmán Béla. Nyelvjárásaink. Budapest: Tankönyvkiadó. 1966
  • Károly Sándor. Az irodalmi nyelv, köznyelv, írott nyelv elnevezésekről. Magyar Nyelvőr. 85. kötet. 1961. 385–398. o.
  • (franciául) Philippe, Gilles – Piat, Julien (szerk.) La Langue littéraire. Une histoire de la prose en France de Gustave Flaubert à Claude Simon (Az irodalmi nyelv. A próza története Gustave Flaubert-től Claude Simon-ig). Párizs: Fayard. 2009
  • (csehül) Svobodová, Jana. Jazyk, společnost a spisovnost dnes (Nyelv, társadalom és írásbeliség ma). Gálisová, A. (szerk.) Dynamika spoločenských zmien a stratifikácia národného jazyka (A társadalmi változások dinamikája és a nemzeti nyelv rétegződése). Besztercebánya: FHV UMB. 2012. 13–21. o.
  • (románul) Vasiliu, Emilian. Fonologia limbii române (A román nyelv fonológiája). Bukarest: Editura Știintifică. l965

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Irodalmi_nyelv&oldid=20457614”