Köznyelv

A köznyelv az iskolázottabb, műveltebb emberek igényesebb nyelvi érintkezésének eszköze, amelyre jellemző, hogy az egész nyelvterületen egységes és normatív nyelvváltozat, ami a sztenderd nyelvváltozattal való azonosítását is lehetővé teszi. Általában az irodalmi nyelvhez képest határozzák meg, vagy mint az irodalmi nyelv beszélt változatát, vagy mint az irodalmi nyelv alatt elhelyezkedő, annál alacsonyabb szintű rétegnyelvet. Jellemzi, hogy főleg beszélt, közösségi célú nyelv, olyan előfordulásaival lehet találkozni, mint a színpadi nyelv, pódiumnyelv (szónoki nyelv), katedranyelv (tanári beszéd) stb. (Területenként különböző, a nyelvjárásokkal átmeneti formáit regionális köznyelveknek nevezik.)

Szakirodalom

• A magyar stilisztika útja. Sajtó alá rendezte, a lexikont írta és a bibliográfiát összeállította Szathmári István. Budapest, 1961.
• Jakab István: Az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások rendszerezési és terminológiai kérdéséhez. Irodalmi Szemle 17 (1974): 431–42.
• Károly Sándor: Az irodalmi nyelv , köznyelv, írott nyelv elnevezésekről. Magyar Nyelvőr, 85: 385–99.
• Martinkó András: Köznyelv. In: Világirodalmi lexikon. VI. kötet. Főszerk. Király István. Budapest, 1979. 648.
• Nyirkos István: Irodalmi nyelv – köznyelv – népnyelv. Magyar Nyelvjárások, 24 (1982): 19–30.
• Sebestyén Árpád, „A nyelv területi tagolódása és társadalmi rétegződése” témakör tantervi helyzetéről. Magyar Nyelvőr, 105: 319–28.
• Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere I. Budapest, 1961.