-
mederi: @mederi: 12 jav.: "hozzászólása"2019. 02. 10, 13:02 Mit vizslat a vizsla?
-
mederi: @Diczkó: 11 A "Fórum" időben utolsó két "hozzászólás" (legalább is az én gépemen Kincse Sz...2019. 02. 10, 13:00 Mit vizslat a vizsla?
-
Diczkó: Igaz az, hogy a Nyest ezután a NERc nevet fogja viselni? Bundabotrány! Remélem örökbecsű é...2019. 02. 09, 09:52 Mit vizslat a vizsla?
-
panyigai péter: @Tamás74: A "berág" nekem gépészeti eredetűnek tűnik, hasonlóan a bepörgéshez.2019. 02. 02, 16:13 Basznak-e a boszorkányok?
-
panyigai péter: A bagzik egészen más: a bakzik alakból módosult, a k zöngésülésével (a kecskebak közmondás...2019. 02. 02, 16:00 Basznak-e a boszorkányok?
Nyelvről vitatkozik kollégáival?
Kételyei támadtak?
Kálmán László nyelvész olvasóink égető kérdéseire válaszol:
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
- Mit állítsunk?
Olvasgassa itt a rovat korábbi cikkeit is!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
egueguegueguegu-eguegueguegueguegu...
A modern nyelvészet megalapítója, a 20. század egyik legnagyobb nyelvésze, és ehhez hasonló nagy nevekkel illetik Ferdinand de Saussure-t, a neves svájci nyelvészt (1857–1913). De ki volt ő, mit csinált, és mivel érdemelte ki, hogy a legnagyobbak közé soroljuk? Ebben a cikkben fiatalkori tudományos bravúrjait mutatjuk be.
Saussure előkelő és magasan iskolázott családba született Genfben, rokonságából többen voltak és lettek számontartott tudósok, politikusok (édesapja híres rovartudós volt, el is neveztek róla egy sáskafajt). Ő maga tanult Genfben, Berlinben és Lipcsében, épp abban az időben, amikor ott az újgrammatikusok színre léptek. Húszéves korában írt egy dolgozatot – amelyet tudományos körökben ismertetett is – az indoeurópai alapnyelv a magánhangzójáról. Ez nem részletkérdés volt az indogermanisztikán belül, hanem egy központi problémát talált telibe, amely az ablaut nevű jelenséget érinti.
A dolog leegyszerűsítve a következőképpen áll. A régi (vagy régi vonásokat őrző) indoeurópai nyelvekben megfigyelhető, hogy egy-egy tő különböző magánhangzókkal, illetve magánhangzók nélkül is megjelenhet, pl. angol sing ’énekel’ ~ sang ’énekelt’ ~ song ’ének’ ~ sung ’énekelt’ (melléknévi igenév), sit ’ül’ ~ nest ’fészek’, görög pater-a ’apa’ (tárgyesetben) ~ patr-os (birtokos esetben) ~ eupatora ’jó apától származó’ (tárgyesetben), és a példákat még sorolhatnánk. Ezt nevezzük ablautnak. A váltakozó magánhangzó a görögben és több más régi indoeurópai nyelvben rendszerint e-ként és o-ként jelenik meg. A szanszkritban azonban más a helyzet: ott mind az e, mind az o helyén a áll (pl. görög gegona ~ szanszkrit dzsadzsana ’született’). Attól függően, hogy a görögöt vagy a szanszkritot gondoljuk-e archaikusabbnak, vagyis hogy melyikük őrzi hívebben az indoeurópai alapnyelv magánhangzórendszerét, nyilván egészen máshogy fogjuk elképzelni az ablaut működését az alapnyelvben. Ha a görög az archaikusabb, az alapnyelvben e ~ o ~ Ø váltakozást kell feltételezni, és a szanszkrit magánhangzórendszer az újító, ha viszont a szanszkrit az archaikusabb, az alapnyelvben a ~ Ø váltakozást kell feltételezni, és a görög magánhangzórendszer az újító.
Az előző cikkben emlegetett Brugmann, valamint Saussure nagyjából egyszerre jutott arra az azidőtájt botrányosnak számító felismerésre, hogy a szanszkrit az újító, kevésbé konzervatív magánhangzórendszerű nyelv, tehát az alapnyelvben volt e és o, és az ablaut is háromirányú váltakozás volt. Ez azért fontos, mert az indoeurópaiban az ablaut egyáltalán nem csak hangtani kérdés volt, hanem nyelvtani is, az ezen a néven emlegetett váltakozások komoly szerepet játszottak a névszóragozásban, de méginkább az igeragozásban (lásd föntebb az angol sing igét). Az tehát, hogy pontosan milyen volt a magánhangzókészlet, és milyenek voltak ezek a váltakozások, szinte az egész nyelvtan rekonstrukcióját alapvetően meghatározza.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Ma egy magánhangzó, holnap az egész ablautelmélet
Egy évvel később, amikor még mindig csak 21 éves volt, Saussure közzétett egy könyvet, amelyben még alaposabban górcső alá veszi az egész ablautelméletet. Óriási felkészültségével, alapos adatismeretével, szigorúan logikus és módszeres érvelésével, valamint kivételes elméletalkotó képességével maradandót alkotott és hosszú távon meghatározta az ablautelméletet és ezáltal az indoeurópai hang- és alaktant. Rövid címen Mémoire-ként emlegetett munkáját jó ideig se lenyelni, se kiköpni nem tudták a kortárs újgrammatikusok, kb. húsz évig nem hivatkoznak rá, Brugmann egy rövid recenzióban intézi el éles elmére valló, de megalapozatlan spekulációként azt a könyvet, amely minden idők összehasonlító nyelvészetének egyik legkiemelkedőbb alkotása (még ha egyes részleteiben nyilván meghaladta is az utókor).
Az alapgondolat zseniálisan egyszerű. A szemleletesség kedvéért nem pontosan követjük az eredeti gondolatmenetet, de a lényeget visszaadjuk. Ha a fönt bemutatott e ~ o ~ Ø típusú ablautot „normális” ablautnak nevezzük, volt a gyököknek egy problémás kis halmaza, amelyek „abnormális” ablautot mutattak, amennyiben a rövid magánhangzók helyén hosszú magánhangzót, a semmi helyén pedig rövid magánhangzót tartalmaztak (pl. görög ti-thé-mi ’teszek’, thó-mos ’rakás’, thetos ’rakott’, azaz é ~ ó ~ e sor a „normális” e ~ o ~ Ø sor helyén). Saussure feltételezése az volt, hogy az ilyen „abnormális” váltakozásokban részt vevő hosszú magánhangzók eredetileg rövid magánhangzó + valami más hang kombinációi voltak, és csak később alakultak hosszú magánhangzókká, tehát a fenti görög példát valahogy úgy kell elgondolni, hogy eredetileg theX ~ thoX ~ thX, ami teljesen normális ablaut, ugyanolyan, mint a patera ~ eupatora ~ patros, majd későbbi hangváltozásoknak köszönhetően eX > é, oX > ó, és X > e (vagy legalábbi valamilyen rövid magánhangzó).
De hol a bizonyíték?
Az ötlet lényege tehát az, hogy az abnormális ablautot visszavezeti a normális ablautra, és így az alapnyelvre lényegesen egyszerűbb rendszert tud rekonstruálni (hiszen csak egyféle ablaut van). Van azonban egy probléma vele: az tudniillik, hogy a 19. század végén egyetlen olyan indoeurópai nyelvet sem ismertek, amelyben ne hosszú magánhangzók, hanem valamilyen hangkombinációk jelentek volna meg a kérdéses gyökökben, vagy legalább valami olyasmik, amik kicsit is hasonlítanak a Saussure által feltételezettekre. Brugmann kritikája is ezen alapult: sehol nincs bizonyíték a kérdéses X hang mibenlétére. Saussure alapvetően a rendszer koherenciájára alapozva, vagyis absztrakt módon érvelt rekonstrukciója mellett.
(Forrás: Wikimedia Commons / Deutsches Bundesarchiv (German Federal Archi)
Saussure elméletének sorsa kicsit hasonló Le Verrier-éhez, a 19. századi francia matematikus-csillagászéhoz, aki az Uránusz bolygó mozgásában megfigyelt szabálytalanságokból pusztán matematikai számítások alapján következtetett egy Uránuszon túli bolygó létezésére a naprendszerben, sőt, még az aktuális helyét is meg tudta jósolni. Mikor levelét elküldte a berlini obszervatóriumba, a bolygót még aznap este megtalálták ott, ahol Le Verrier szerint lennie kellett – ez lett a Neptunusz.
A különbség az, hogy Saussure már nem érte meg az anatóliai nyelvek (elsősorban a hettita) alaposabb feltárását, és annak bizonyítását, hogy őbennük megtalálható a kérdéses hang, mégpedig valódi mássalhangzó formájában.
(Forrás: Wikimedia Commons / Iocanus / GNU-FDL 1.2)
Elmélete azonban így is empirikus bizonyítást nyert, és ma már alig van olyan indogermanista a világon, aki ne fogadná el alapvető helyességét. Ezt az elméletet ma laringáliselméletnek hívják, de az elnevezésnek és a konkrét hangokra vonatkozó hipotéziseknek már nincs köze Saussure-höz.