Fonetika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A fonetika a beszédhangok tudománya, a nyelvészet egy részterülete. Az egyes hangok jellegével és képzésével foglalkozik, szemben a fonológiával, ami a hangrendszerek és a hangokból álló nyelvi egységek, a fonémák tudománya. A nyelvi elemzésnek ezen a szintjén a jelentés vizsgálata (a szemantika) még nem merül fel.

A fonetika az ember által ténylegesen kiejtett beszédhangokkal foglalkozik. Míg az írott nyelvek és az ábécék (nyilvánvalóan) szorosan kötődnek a beszédhangokhoz (legalábbis általában), a fonetikusokat jobban érdeklik maguk a beszédhangok, mint a lejegyzésükre használt jelek. E kettő között azonban olyan szoros a kapcsolat, hogy a jelek tudományát (pontosabban: a szemiotikát) számos szótár a fonetika egyik részterületeként tartja számon.

A beszédhangok képzése és osztályozása[szerkesztés]

A Nemzetközi Fonetikai Szövetség (IPA) több száz különféle beszédhangot tart számon és jelöl nemzetközi fonetikai ábécéjében.

Az emberi hangképző szervek által előállítható hangokból a különböző nyelvek nagyon eltérő mennyiséget használnak. A nyelvekben 2 (abház) és 55 (szedang) közötti magánhangzó és 6 (rotokasz) és 117 (!xu) közötti mássalhangzó fordul elő. Az egyazon nyelvben felhasznált fonémák teljes száma lehet akár csak 10, mint a piraha nyelvben, 11, mint a rotokasz nyelvben (melyet Pápua Új-Guineában beszélnek), vagy 12, mint a hawaii nyelvben; vagy lehet akár 141 is, mint például a !xu nyelvben (amelyet Dél-Afrikában, a Kalahári-sivatagban beszélnek). Ezek között lehetnek ismerős hangok, mint a /t/, /s/ (magyar sz) vagy /m/; és lehetnek számunkra egészen szokatlanul képzett hangok (lásd még: csettintő hangok, hangképzés, levegőáramlási mechanizmusok).

A magyarban 14 magánhangzó- (a á e é i í o ó ö ő u ú ü ű) és 25 mássalhangzó-fonéma (b c cs d dz dzs f g gy h j k l m n ny p r s sz t ty v z zs) van, melyek közül jó néhánynak számos allofónja létezik. Mindez merőben eltér a latin ábécén alapuló köznapi értelmezéstől, mivel az ly betű nem jelöl más hangot, mint a j, a dz fonológiailag nem tekintendő hangnak, csak hangkapcsolatnak; az idegen szavakban szereplő q, w, x, y betűknek pedig nincs önálló megfelelőjük a magyar hangrendszerben.

Szupraszegmentális hangtan[szerkesztés]

A szupraszegmentális hangtan a következő szempontokkal bővíti a fonetikai elemzéseket:

  • Hangerő
  • Hangsúly
  • Hangmagasság
  • Hanglejtés
  • Beszédtempó, beszédritmus
  • Beszédszünet

A fonetikus írás[szerkesztés]

A fonetika története[szerkesztés]

A fonetika kialakulása szorosan összefügg a hangalakjelölő írás megjelenésével, hiszen a fogalomjelölő írással ellentétben a hangalakjelölő írásfajták használata már feltételez bizonyos szintű ismereteket a beszédhangokkal kapcsolatban. Minél részletezőbbé válik a hangalakjelölő írás az idők folyamán, és a kezdetleges szótagírásból kialakulnak a fejlettebb változatok, annál magasabb szintű ismereteket valószínűsíthetünk ezen a szakterületen.

A hangírás teljes egészében elsőként a görögöknél vált ismertté, akik már megkülönböztették a magánhangzókat és a mássalhangzókat is. A műveltség sok más területéhez hasonlóan a rómaiak a hangalakjelölő írásról származó ismereteket is átvették a görögöktől. Továbbfejlesztették a képzési mozzanatokról szóló ismeretanyagot, és latinra fordították a szakkifejezéseket.

Az ígéretesnek látszó kezdetek után a fonetika ismeretanyaga a középkor éveiben alig gyarapodott. Hosszú évszázadok alatt a dán Jakob Madsen munkája az egyetlen (1586), amely ezzel a témakörrel foglalkozik.

Érdekességként megemlítendő, hogy a szanszkrit fonetika legrégebbi ismert emléke, amely az i. e. 6. századból származik, sok szempontból túlszárnyalja az ókori görögök és rómaiak kutatásainak eredményeit.

A fonetika részterületei[szerkesztés]

A fonetikának négy fő ága van:

A fonetika kapcsolata más tudományokkal[szerkesztés]

A fonetika megoldandó kérdései[szerkesztés]

  • Az érzelmek kifejeződése a szegmentumok és a szupraszegmentumok szintjén
  • A beszédhangok akusztikai elemzése nők, férfiak és gyermekek beszéde alapján
  • A nyelvjárási beszédhangok, hangkapcsolatok és hangosok elemzése
  • A beszéd reprezentációja az agyban
  • A beszédtempó és a beszéddallam összefüggései
  • A beszéddallam és a hangsúlyviszonyok összefüggései
  • Koartikulációs folyamatok a spontán beszédben
  • Koartikulációs jelenségek percepciós vizsgálata
  • A dialógusok fonetikai elemzése
  • Hangmagasság- és intenzitásváltozás a hangsúly észlelésében

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Források[szerkesztés]