Oïl nyelvek
Az oïl nyelvek az újlatin nyelvek családjához tartozó nyelvek csoportja, amelyeket Franciaország északi felében beszélik, valamint ezzel határos belgiumi, luxemburgi és svájci régiókban.
Tartalomjegyzék
Csoportosításuk és státuszuk[szerkesztés]
Egyes források szerint az oïl nyelvek a következőképpen helyezkednek el az újlatin nyelvek családfájában:[1]
- újlatin nyelvek
Más szerzők[2] szerint ez a családfa-ág a következőképpen néz ki:
- újlatin nyelvek
- itáliai–nyugati újlatin nyelvek
- nyugati újlatin nyelvek
- galloromán nyelvek
- francia és dialektusai (vallon, pikárd stb.)
- galloromán nyelvek
- nyugati újlatin nyelvek
- itáliai–nyugati újlatin nyelvek
Az Ethnologue a következőképpen osztja fel az oïl nyelveket:
- francia alcsoport, a következő nyelvekkel:
- déli alcsoport:
A hivatalos francia nyelvi politika koncepciójában[3] ehhez az alcsoporthoz a következő, immár regionális nyelvi státusszal bíró nyelvek tartoznak:[4]
- franc-comtois (Franche-Comté régióban)
- vallon (a belgiumi Vallóniával határos régióban)
- champenois (Champagne történelmi tartományban-ban)
- pikárd (Pikárdiában)
- normand (Normandiában)
- gallo (Bretagne keleti részében)
- poitevin-saintongeais (poitevin Poitouban és saintongeais a Saintonge történelmi tartományban, mindkettő a mai Poitou-Charentes régióban)
- lotaringiai (Lotaringiában)
- bourguignon-morvandiau (Burgundiában, ahol a morvandiau e nyelv a Morvan dombvidéken beszélt változata)
E koncepció szerint a frankoprovanszál is a regionális nyelvek egyike, de nem tartozik az oïl nyelvek közé.
Az oïl nyelvek közé sorolja a történeti nyelvészet az anglonormand nyelvet is, amelyet Angliában beszéltek és írtak a középkorban, miután ezt az országot elfoglalták Hódító Vilmos seregei.
Történeti áttekintés[szerkesztés]
Az „oïl nyelv” terminus legrégebbi fennmaradt előfordulása Dante Alighieri De vulgari eloquentia 1303 és 1305 között írott művében található. Ez alatt ő az ófrancia irodalmi nyelvet értette, amellyel két más hozzá közel álló irodalmi nyelvvel együtt foglalkozott, az „igen” szó megfelelőivel különböztetve meg őket: oïl az ófranciában (amelyből oui lett a maiban), oc az okcitán nyelvben és si az olasz nyelvben. A korai újlatin nyelvekkel foglalkozó nyelvészek is ezt a terminus használták egyes számban az ófranciára, és a mai oïl nyelveket ennek dialektusaiként tekintették. A mai történeti nyelvészetben folytatják a dialektus elnevezést e nyelvek középkori szakaszára.[5]
Az első a francia irodalomhoz tartozónak tekintett szövegeket különböző oïl dialektusokban írták. A Cantilène de Sainte Eulalie (Szent Eulália szekvenciája) (9. sz.), melyet az első francia irodalmi szövegnek tekintenek, pikárd elemeket is tartalmazó vallon dialektusban íródott, akárcsak a La Vie de Saint Léger (Szent Leodegár élete) (10. sz.). A Le Sermon sur Jonas (Prédikáció Jónásról) (10. sz.) vallon írás, a Roland-ének legrégibb fennmaradt változata (12. sz.) pedig anglonormand.
Párizs régiójában (Île-de-France) a középkorban egy françois-nak nevezett oïl dialektust beszéltek. A francia nyelv az oïl dialektusok közös elemeiből jött létre, és fokozatosan terjedt el a mai Franciaország egész területén a françois tekintélyének köszönhetően, mivel ez volt a királyok nyelve is. E folyamat velejárója az volt, hogy a többi oïl dialektust elfojtották és lenézték. A róluk kialakult nézet csak a 20. század felétől kezdve indult változásnak, minek következtében elérték a mai státuszukat.
Jegyzetek és hivatkozások[szerkesztés]
- ↑ Például az Ethnologue. Hozzáférés: 2014. április 23. szerint.
- ↑ Például Fodor István főszerk. A világ nyelvei. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973.
- ↑ Alapja Bernard Cerquiglini, a Francia Nyelv Országos Intézetének igazgatója által Les langues de la France (Franciaország nyelvei) címmel az oktatásügyi és a művelődési tárcának beterjesztett jelentése. Hozzáférés: 2014. április 23.
- ↑ Lásd a Művelődési és Kommunikációs Minisztériumhoz tartozó, a Francia Nyelv és a Franciaországi Nyelvek Általános Bizottsága honlapjának a Langues de France (Franciaországi nyelvek) oldalát. Hozzáférés: 2014. április 23.
- ↑ Például Picoche, Jacqueline – Marchello-Nizia, Christiane. Histoire de la langue française (A francia nyelv története). 3. kiadás. Paris: Nathan. 1999 és Leclerc, Jacques. Histoire de la langue française (A francia nyelv története)., Agence intergouvernementale de la Francophonie. 2013. Hozzáférés: 2014. április 23.
Külső hivatkozások[szerkesztés]
- (franciául) Défense et promotion des langues d'oïl (Az oïl nyelvek védelméért és előmozdításáért). Hozzáférés: 2014. április 23.
- (franciául) Chansons d'Oïl (Oïl énekek). Hozzáférés: 2014. április 23.