A nyelvi változások mindig a beszélőközösségnek egy kis részéből indulnak ki, és onnan terjednek tovább. Nem csoda, hogy ezeknek a változásoknak a nagy része a beszélőközösség maradék részének a számára kezdetben „hibának” vagy „igénytelenségnek” hangzik. Nyilván számít, hogy annak a rétegnek, ahonnan a változás kiindul, mekkora a társadalmi megbecsültsége, mert ha „alacsonyabb” rétegről van szó, akkor nyilván még rosszabb szemmel nézik a többiek az újításaikat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Szószátyár legutóbbi adásában volt szó arról, hogy bizonyos újítások (nem tudjuk megbecsülni, hogy mekkora ezeknek az aránya az újítások között) akár valódi félrefordításokból vagy egyszerű „igénytelenségből” származnak (úgy értve, hogy a fordító nem vette a fáradságot, hogy a megfelelő magyar kifejezést megtalálja). Egy csomó ilyen legendás, visszatérő félrefordítást látunk-hallunk angol nyelvű filmek magyar felirataiban és szinkronjában. Először röhögünk rajtuk, csóváljuk a fejünket a fordítók bunkóságán, a nyelvtudásuk hiányán vagy a lustaságukon, és ez persze teljesen jogos. Csakhogy amikor rendszeressé válik ezeknek a használata, akkor már kénytelenek vagyunk valóságos nyelvi változásról beszélni, akár tetszik, akár nem, akár bunkóságból fakadt eredetileg, akár nem.

A műsorban a példa az angol ironic(ally) használata volt: az angolban nemcsak egy személy (beszéde) lehet ironikus, hanem egy helyzet is, míg magyarul erre régebben csak azt mondták, hogy a sors iróniája/fintora, olyat nem mondtak, hogy ironikusan (ironikus módon) az egyik túlélőn robbanó mellény volt. De mivel olyan sokszor fordították már szó szerint az angol ironically-t magyarra úgy, hogy ironikusan (igen, hibásan), könnyen lehet, hogy hamarosan már a magyarban is megszokott lesz ez a használat. Sőt, lehet, hogy hasonló okokból hamarosan a patetikus használata is meg fog változni, mert bár manapság még csak azt jelenti, hogy `szenvedélyes’, annyiszor fordították már a ’szánalmas’ értelemben használt angol pathetic szót patetikus-nak, hogy lassan megszokjuk.

Hagyjuk most azt a kérdést, hogy az ilyen folyamatoktól „szegényedik-e”, „romlik-e” a magyar nyelv, mert ezek értelmetlen kifejezések, az ilyesmi nem mérhető, nem bizonyítható, és egyáltalán. Csak annyit jegyeznék meg halkan, hogy hasonló folyamatok mindig is lezajlottak minden nyelvben, kezdetben valószínűleg ugyanolyan ellenérzéseket keltettek, mint ezek most, és a nyelvek mindig túltették magukat rajtuk, lenyelték, beépítették őket, és minden ment tovább békésen és harmonikusan. Pontosan ez történt magával az angol pathetic szóval is. A franciából vették át, de ott a pathétique akkor még csak azt jelentette, amit ma magyarul (’szenvedélyes, pátoszos’). Teljes félreértés, hiba volt, amikor a 18. században elkezdték ’szánakozást keltő, kiváltó’ értelemben használni, és innen már csak egy lépés volt, hogy a 20. század elejétől már úgy is használták, hogy ’nevetségesen szánnivaló, szánalmas’. Lehet, hogy egyesek fel is háborodtak ezen a barbarizmuson (sem a görög-latin eredetiből, sem a franciából nem jön ki ez a jelentés), de aztán megszokták, és semmi bajuk sem származott belőle.

Patetikusnak szánták, csak iróniával tudjuk szemlélni
(Forrás: Wikimedia Commons / Varius / CC BY-SA 4.0)

Szóval a változásokkal kapcsolatban minden okunk megvan az optimizmusra, és semmi okunk az aggódásra, még akkor sem, ha egy-egy változás végső forrása a szánalmas (patetikus?) igénytelenség vagy bunkóság. Ennek szellemében kívánok mindenkinek békés, optimista, toleráns új évet.