Maja civilizáció

A palenquei templom

A maja civilizáció egy Közép-Amerikában élt prehispán civilizáció, amely főleg a kifejlett írásmódjáról, művészetéről, monumentális építészetéről, valamint a matematikai és asztronómiai ismereteiről híres. A legjelentősebb ősi amerikai civilizáció volt.

2016-os felfedezés alapján az egykori civilizáció városai a csillagképek legfényesebb pontjai szerint jöttek létre.

Fontos megjegyezni, hogy bár a klasszikus maja civilizáció elpusztult ugyan, de a népcsoport a mai napig létezik Mexikó, Guatemala és Belize államok területén.

Történelem

Preklasszikus (formatív) kor (i. e. 10000 – i. sz. 300)

A maja civilizáció kiterjedése

A preklasszikus kor a maja civilizáció kialakulásának korszaka, és maga is három nagyobb periódusra osztható, az ősmaja (korai preklasszikus) korra (i. e. 10000 – i. e. 1250), a középső (i. e. 1250 – i. e. 450) és késői preklasszikus (i. e. 450 – i. sz. 300) korszakokra. Norberto González Crespo és Ricardo Velasquez Valdez mexikói antropológusok ásatásaiban a legkorábbi emberi rétegekben a pleisztocén után közvetlenül kipusztult állatok csontjai jelennek meg. Az agyagművesség és a kerámiakészítés is legkésőbb i. e. 2300 körül elterjedt. A belizei leletek dárdahegyei a Clovis-kultúra eszközeihez hasonlóak. A földművelés kezdetei i. e. 2500-1500 közé tehetők, a cuelloi leletek radiokarbonos kormeghatározását sokan támadták (4500 év), de i. e. 1500-nál későbbre semmiképp sem tehetők. Már e korai preklasszikus kor végén termeltek kukoricát, tapasztott alapra épített favázas és zsúptetős kunyhókban laktak, szín- és formagazdag kerámiát készítettek.

A középső formatív időszakban az irtásos-parlagolásos földművelés szintjét túllépve intenzív földművelési módszerekre tértek át, a települések továbbra is falusias jellegű élelemtermelő közösségek. Megjelent a teraszos földművelés. Kisebb, 100–500 lakosú falvakban letelepedett életmódot folytattak. I. e. 800-tól egyre több településen kisebb-nagyobb platformokon rituális épületeket emeltek, a kereskedelem az egyes falvak között egyre szorosabbá vált, és az olmék civilizáció is termékenyítően hatott, olyannyira, hogy i. e. 600-tól kezdve már városias települések is megjelentek a mai guatemalai Petén megye párás dzsungeleiben.

Az i. e. 750 – i. e. 450 között a maja társadalomban alapvető változások zajlottak le, de a folyamat egészében még nem ismert. Nehézséget jelent a kutatás számára, hogy ebben a korban ugyanazokon a településeken laktak, mint később, ezért a kései formatív korszak esetleges leletanyagát a klasszikus kor nagy volumenű építkezései borítják be. I. e. 450 táján azonban olyan komplex társadalom létezett már, aminek kialakulásához biztosan hosszú idő kellett. A változásra szemléletes példa egy viszonylag félreeső kisebb település, Cuello. Itt a középső preklasszikus korban a szertartási központ egy kis udvar volt, ezt pedig alapzatokon fából épített építmények (valószínűleg templomok) vették körbe. Az udvaron i. e. 450 táján széles és magas emelvényt alakítottak ki, majd a nyugati végén kis piramist is építettek. Az ásatások eredményei szerint az udvart a körbezáró templomalapzatok szintjéig feltöltötték, a faépítményeket pedig felgyújtották, hogy helyet szorítsanak az elképzelt változtatásoknak. Nem valószínű, hogy egy spontán tűzvész áldozatául estek a templomok és csak kihasználták az alkalmat, mert szentségtelenítő rítusok emlékeire is akadtak a feltárók. Az udvar közepén két tucat fiatal férfit temettek el egy sekély mélyedésben. A temetkezési mellékletben már megjelenik a pop (gyékényszőnyeg), a maja uralkodók később is használt uralkodói jelképe. I. e. 450-ben tehát már voltak olyan helyi fejedelmek, akik királyi hatalmat gyakoroltak. Cuello mindemellett a kései preklasszikus korban csak egy nagyjából 1000 fő lakosságú falu volt, valószínűleg politikai súly nélkül, mégis nagyarányú építkezéseket mutathatott fel.

A kései preklasszikus korszakban, i. e. 450-től már több 2-10 ezer lakost számláló város alakult ki, ami egy demográfiai növekedés jelzése is, a kései preklasszikus korból sokkal több lelőhely ismert, mint a megelőző időkből. Megnőtt emellett a népsűrűség is, az 1974–1975-ös ásatási szezonban Norman Hammond statisztikai elemzéseket végzett az észak-belizei lelőhelyen, és azt találta, hogy adott területen négyszer annyi házhely volt a kései, mint a középső preklasszikus korban.

Nakbé, El Mirador, Wak'na, Tintal, El Porto, Sacayut, Calakmul, Kaminaljuyú és Tikal a jellegzetes késő preklasszikus városok. Mindannyiuk közös sajátossága a hatalmas köztér, melyet csonkagúla alakú platformon álló templomok és a nemesek házai vettek körül (ennek arányosan kicsinyített mása a cuelloi). Mindenhol megfigyelhető jelenség, hogy ebben a szakaszban a szertartási központok megnövekednek és a városok központjába kerülnek. A platformokra lépcsők vezettek, és oldalaikat mészkőstukkóból készült maszkok borították, melyek különböző isteneket ábrázoltak, mint Kinich Ahau, a napisten vagy mitikus helyeket, mint Taj Wayib'. Ekkor jelentek meg az első feliratok is, amelyek az első uralkodók tetteiről adtak számot, csakúgy, mint a pazar falfestmények. A preklasszikus kor végét számos város összeomlása jelenti az i. sz. 100 – i. sz. 200 közötti periódusban, melyek okai ma még nem tisztázottak, noha a mai régészeti és epigráfiai maradványok nagyobb arányú népmozgásokról tanúskodnak.

A népesség és a népsűrűség növekedése lehetőséget adott nagyarányú földmunkák kivitelezésére, amikor is egyszerre óriási területeken alakítottak ki a hegyoldalakból művelhető teraszokat. Ugyanebben az időben megindult a mocsarak nagyarányú lecsapolása is. Mocsárlecsapolásra az egyik legkorábbi példa a Vernon L. Scarborough által feltárt cerrosi, 1200 méter hosszú, hat méter széles és két méter mély csatorna. Érdekessége, hogy ez a nagy munka elég kicsiny lecsapolt területhez épült.

I. e. 400 – i. e. 300 között épült Komche központjában öt hatalmas emelvény, ezek egy 80 × 150 méteres teret vesznek körül, ez a kései preklasszikus kor egyik első fellendülését mutatja.

Klasszikus kor (300–950)

Palenquei romok

Falmaradvány (Palenquei múzeum)

Edzná kultikus tere

A klasszikus kor egyenes és töretlen folytatása a preklasszikusnak. A lakosságszám és a népsűrűség tovább növekedett, egyre nagyobb arányú környezetformálás indult meg. Ezt a Campeche államban, Edzná mellett feltárt csatorna-rendszer is igazolja, aminek fő eleme egy 12 km hosszú csatorna. Ennek északi végében egy 100 méter szélességű, ma is vízzel telt gödör van, csak innen 253 ezer m³ földet és sziklát termeltek ki valamikor i. e. 200 és i. sz. 100 között. A komplexum Raymond T. Matheny számításai szerint 2,25 millió m³ víz tárolására volt alkalmas.

A nagy volumenű munkák nagy háttérigényekkel jártak. Példa erre a nagy méretű, ovális kőbalták és az éles vájóbalták előállítása, az eszközöket sok helyen megtalálták. Az azt előállító kézműipar méreteire a colhai ásatások során feltárt vájóbalta-készítő műhelyek világítottak rá, ahol csak a narancshéjnak nevezett hulladékból másfél méter vastag réteget találtak, és köbméterenként ötmillió esedék kőpengét tartalmaz. Harry J. Shafer számításai szerint ezekből a műhelyekből minimum kétmillió balta került ki már a kései preklasszikus korban. Éves termelése legkevesebb 3000 darab volt, csak ebből az egyetlen eszköztípusból.

A klasszikus kort sokan a maja civilizáció virágkorának tartják, mivel ekkor jöttek létre a legnépesebb városok és a korszak második felének alkotásai az egyetemes művészettörténet szerint is kiemelkedőek. Ennek ellenére a korszak a szüntelen háborúk időszaka is, amikor a maja alföldeket keresztül-kasul járták a harci különítmények. A korai klasszikus korszak (100 – 600) sajátossága a kezdetekben keresendő, hiszen a korábban elhagyott városok utódai csak a 300-as évekre konszolidálódnak. A vezető szerepet Tikal, Calakmul és a mai Quintana Roo állam területén található városok uralkodói szerezték meg. A korszak legfontosabb eseményei a még nem teljesen feltárt tikali dinasztián belüli ellentétek, melyek 378-ban a mexikói felföldeken elterülő hatalmas metropolisz, a 120 ezer lakosú Teotihuacán beavatkozását vonták maguk után. Az új dinasztia hatalma kiterjedt szinte a teljes maja alföldre, és számos más város uralkodója fizetett adót Tikal urainak a 6. század elejéig. A lakosság száma folyamatosan növekedett, már kőtemplomok és paloták épültek a korábbi korszak fából készült építményei helyett.

A 6. század közepén azonban számos korábban alárendelt uralkodó elszakad Tikaltól, és ekkor kezd el terjeszkedni az előbb Tz'ibanchében, majd később Calakmulban székelő dinasztia, melynek legnagyobb uralkodója Yuhknom Ch'en (A Városokat Rengető), aki 662-ben Copán, Toniná és Palenque városok kivételével uralta a maja alföldeket. 562 és 735 között Tikal és Calakmul állandó háborúban álltak egymással. A tikali dinasztia megpróbálta ellenőrzése alatt tartani a termékeny petexbatúni alföldeket és Bajlaj Chan K'awil vezetésével Dos Pilasban új várost alapított, amely azonban hamarosan Calakmul adófizetője lett. Calakmul tovább terjeszkedett, ám 692-ben Tikal végleg győzelmet aratott, ami után a calakmuli uralkodók hatalma soha nem nyerte vissza korábbi nagyságát. Azonban Tikal nem volt képes fenntartani az így megszerzett hegemóniát, és a 700-as évektől kezdve a maja alföldeken több tucat egymással hol békében, hol háborúban álló politikai alakulat jött létre. Az elkövetkező 100 évben a városok és a lakosság száma tovább nőtt, amely számos problémát vont maga után. Ma még vitatott okok következtében a 800-as évektől kezdve egyre több települést hagytak el lakói, és a 950-es évekre az alföldek központi része jórészt elnéptelenedett.

Posztklasszikus kor (950–1550)

Az előző kor városai elszórtan feküdtek Mexikó déli részén, Guatemala és Honduras területén. A 10. század végétől a posztklasszikus kor főbb városi központjai a Yucatán-félsziget északi felén koncentrálódtak.

A putúnok, akiket chontal-majáknak is neveznek, a Mexikói-öbölből (Campeche és Tabasco) érkeztek, és El Petén központi részén telepedtek le. Valószínűleg a putúnok építették a kör alakú templomokat és a fejsze alakú labdajátékpályákat.

A különböző városok és a putúnok – akikre hatottak a Mexikó középső völgyében élő toltékok – közötti háborúk miatt a maja társadalom militarizálása egyre nagyobb méreteket öltött. Bevezették a Tollaskígyó, Ketzalkóatl kultuszát, amelyet maja nyelven Kukulkánnak hívtak.

978 körül az itzá népcsoport elhagyta a délnyugati partot, és letelepedett Chichénben, Yucatánnak azon a részén, ahol a klasszikus kor idején már laktak. Ezen a területen új dinasztiát alapítottak.

A toltékok Mayapánban telepedtek le, és ellenőrzést gyakoroltak a kereskedelmi útvonalak felett. A valószínűleg mexikói eredetű Xiu család feje megalapította Uxmal városát.

Három város, Chichén Itzá, Mayapán és Uxmal megalakította a Maja konföderációt, amely több mint kétszáz évig kormányozta a maják világát. Ebben az időszakban virágzott a kultúra és a művészet, amelyre hatást gyakoroltak a toltékok, a hatásuk megfigyelhető például Chichén Itzá emlékműveinek stílusán.

A konföderáció 1194-ben felbomlott, és a három város háborúba keveredett egymással. Fél évszázaddal később Mayapán legyőzte Chichén Itzát, lerombolta a várost, a lakosságot rabszolgasorba vetette, és a következő kétszáz évben uralkodott a régió felett. 1441-ben Chichén Itzá majái fellázadtak, amelynek eredményeként Mayapán uralkodócsaládját kiirtották, összeomlottak az isteni monarchiák, és az anarchia és a széthullás időszaka következett, amelyben az önálló apró városállamokat seńoríók vezették.

Fél évszázaddal később a spanyolok érkezésekor a ragyogó maja kultúra már hanyatlott, a társadalom felbomlott, és nem ápolták a régi hagyományokat.

A királyok és a maja társadalom fejlett intézményei már a spanyolok érkezése előtt eltűntek, megkönnyítve ezzel a hódítók feladatát, akik 1541-re már csaknem az egész Yucatán-félszigetet az uralmuk alá hajtották; bár néhány csoport, például az itzák, még csaknem két évszázadon át folytatták az ellenállást.

Politikai felépítés

A klasszikus kor egyet jelent a kőzeteken álló feliratok felszentelésének hagyományával, amely magában hordozza egy sajátos politikai kultúra és államszervezet legfontosabb jellemzőit. Ez a korszak a „szent urak” politikai hatalmát jelentette. A korszak elején a mai északkelet Petén területén lévő San Bartolóban található falfestményeken már dokumentálható az „ajaw” cím, amely ekkor általánosan egy-egy város uralkodóját jelentette. Több mint háromszáz évvel később Tikal és Uaxactun uralkodói még mindig ugyanezt a címet használták felirataikon, ám valószínűleg már sokkal bonyolultabb, vagyis sokkal rétegzettebb társadalom felett gyakorolták hatalmukat, mint őseik. A maja alföldeken gombamód szaporodtak a kisebb-nagyobb államalakulatok, élükön az istenekkel kapcsolatban álló „ajaw”-val.

A maja hieroglifa „ajaw”

378-ban Tikalban új dinasztia került hatalomra, mely ma még nem tisztázott módon kapcsolatban állt a mexikói felföldön található Teotihuacán metropolisszal, amelynek uralkodói egy vitatott elmélet szerint kiterjesztették hatalmukat Közép-Amerika nagy részére. Tikal uralkodói ekkortól kezdték el használni a „kalomte” címet, amit mindmáig nem sikerült kellőképp lefordítani, noha az bizonyos, hogy a korai klasszikus korban olyan uralkodók viselték, akik az ajawok felett álltak. Habár sokszor „császár”-ként fordítják, ez nem a legmegfelelőbb, hiszen mindig egynél több „kalomte” volt a maja alföldeken. Később – a 400-as évektől kezdődően – ez a cím a leggyakrabban egy-egy égtájhoz kapcsolódott, ami talán a majáknál meglévő 4-es szám mitológiában betöltött szerepével hozható összefüggésbe. Így jelent meg a nyugati („ochk'in”), déli („nohol”), keleti („lak'in”) és északi („xaman”) „kalomte”, amely elsősorban nem földrajzi, hanem politikai pozíciót jelölt. Tikal és a hozzá közel álló uralkodóházak a nyugati, Copán a nyugati és a déli, még Calakmul a keleti vagy déli és Ek Balam az északi „kalomte” címet használta.

Művészet

A maja művészet a klasszikus korszakban (i. sz. 250-900) volt a legjelentősebb. Különböző területeken eltérő szobrászat, festészet és építészet fejlődött ki, amit Mexikó változatos domborzata, növényzete és az itt található ásványkincsek tettek változatossá. A maják legtöbbször emberalakokat, például előkelők és tisztségviselők életének jeleneteit ábrázolták, akik fényűző ruhát, színes tollfejdíszt és öltözéket viseltek az ünnepségeken (innen tudunk az öltözködési szokásaikról is). A maja falfestmények közül nem sok maradt fenn. A leghíresebbek Bonampakban találhatók, ezek harci jeleneteket, csata előtti szertartásokat, emberáldozatokat ábrázolnak. Az anyagművészetet is a sokszínűség és az antropomorfizmus jellemezte, főleg a temetkezési szokásokhoz köthető. Építészetük legnagyobb remekei a templomok és paloták voltak, közülük a leghíresebbek Palenque városában találhatóak és a kései klasszikus korban (i. sz. 600-900) épültek. A legjobb állapotban fennmaradt építmények a Feliratok Temploma, a Palota és a Naptemplom. Ezeken jól megfigyelhetők a maja építészet jellegzetességei: a csipkézett párkányok, a díszített ajtófélfák, a lépcsősorok és az úgynevezett maja boltív.

Technika

A maják a csillagászatban és a matematikában olyan magas szinten álltak, amilyenre az európai civilizációk csak később érkeztek el. Tanulmányozták az égitestek mozgását, ismerték a napéjegyenlőséget és pontos naptárakat készítettek. A tudományos felismeréseket azonban a nép életében kevésbé hasznosították. Például ismerték a kereket, de csak gyerekjátékoknál használták, szállítási célokra nem. A nép nagy részének életfeltételei primitívek voltak. Kőkorszaki eszközökkel szántottak, az eke és az igavonó állat fogalma ismeretlen volt. Mégis létezett a luxusjavak távolsági kereskedelme és a hétköznapi élet fejletlen technikája csodálatos iparművészettel párosult.

A maja számok

Matematika

Az írásrendszerrel ellentétben rendkívül egyszerűen megfejthető a maják számrendszere. A számokat függőlegesen, alulról felfelé írták úgy, hogy a legalacsonyabb értékű szám volt alul, a legmagasabb pedig legfelül. A számok leírásához pontot és vonalat használtak. A nullát egy kagylóval ábrázolták, egy pont az egyet jelentette, egy vonal az ötöt (például a 13 az 2 vonalból és 3 pontból, a 19 az három vonalból és 4 pontból állt).

Vallás

A maják szerint a világ egy mágikus hely, melyet isteni mágia tölt be, amely a földi és a mennyei világot köti össze. Véleményük szerint, a jelenlegi világ többszöri teremtés eredménye. A Popol Vuh szerint jelen világunk a negyedik teremtés (az aztékok szerint az ötödik) során jött létre. A negyedik teremtés 4 Ahan 8 Cumku napján (keresztény időszámítás szerint i. e. 3114. augusztus 13-án) következett be.

Vallási, rituálés szerepet töltött be a labdajáték, amellyel a kozmosz működését akarták szemléltetni. Külön erre a célra szánt hosszúkás pályákon játszottak, amelyet földből építettek, kőfalakkal védve. A játék a kosárlabdához hasonlatos: gumiból készült labdát kellett a pálya végén elhelyezett 20–25 cm-es körgyűrűn átdobni. A játékosok bőr könyök-, térd- és fejvédőket hordtak. A játék, úgy ahogy a vallásuk is, a jó és rossz harcáról szólt. A nyertes csapat tagjait a játék végeztével feláldozták. Ezt az áldozatok megtiszteltetésként és dicsőségként kellett, hogy értelmezzék. Az áldozati szertartás meglehetősen kegyetlen volt: papok végezték a pályán vagy a templomban, melynek során obszidián pengével felvágták az áldozatokat, majd kiemelték még dobogó szívüket. A játék elterjedésével megjelentek az ún. tzompantlik, a koponyatartó állványok. A legnagyobb épen maradt labdajátéktér Chichén Itzában található.

A maja kultúra romjainak feltűnő jellegzetessége a vallási építmények dominanciája. Egyáltalán maga a vallás és annak működtetői (pl. papok) kimagasló fontosságú szerepet játszottak a klasszikus maják életében. A klasszikus idő városállamait többnyire királyok irányították, akik egyben a legmagasabb vagy az egyik legfontosabb vallási szerepet is betöltötték Ábrázolások alapján is látszik, hogy az uralkodóknak és a maja társadalom vezető rétegének is alá kellett magukat vetniük a gyakran kegyetlen vallási szertartásoknak.

Vallási, szakrális jelentőséggel bírtak a maja városokat összekötő utak, a sacbék is. Egy kutató még az 1840-es években is megfigyelte, hogy amikor az őslakók keresztülmennek egy ilyen úton, rövid imákat mondanak el.

Idő és kozmosz

A többi közép-amerikai néphez hasonlóan a maják is hittek az idő ciklikus jellegében. A szertartások és ceremóniák szorosan kötődtek a természet égi és földi körforgásához. Rendszeresen megfigyelték a folyton visszatérő folyamatokat, és különféle kalendáriumokba jegyezték fel őket. A maja főpap feladatai közé tartozott a ciklusok értelmezése, amit főleg azáltal ért el, hogy a különféle méréseket számszerűen egymáshoz viszonyította. Jóslatuk szerint az ötödik (utolsó) Nap ideje, amiben most élünk, 2012. december 21-én egy mindent elnyelő árvíz következtében fejeződik be, amit a világűr újjászületése követ majd. Sok maja vallási hagyomány képezi ma is tudományos viták tárgyát, biztosnak csak az tűnik, hogy a maják a világot három részre osztották: alvilágra, Földre és Égre.

Istenek és áldozatok

Más közép-amerikai kultúrához hasonlóan a majáknál is különleges szerepet játszott az emberi vér. Magas papi beosztottak úgy nyerték ki a vért, hogy pl. egy tövises szállal átszúrták a nyelvüket vagy az ajkukat, vagy tengeri sün tüskéjével szurkálták a testüket. Eme gyakorlat fájdalmassága szemmelláthatólag csak a dolog vallási értékét növelte. Klasszikus időből származó képek gyakran kötik össze az ábrázolt véráldozatot az ún. kígyólátomáshoz, de hogy ez arra utalna, hogy a vérveszteség vallási sugallatokhoz vezetett, még máig is tisztázatlan. A maják szerint a vér a lélek és az életerő otthona, bár magát a lelket levegő vagy füst alakúnak képzelték el. A vért papírcsíkokkal fogták fel, ezeket azután elégették. A maja vallás politeista volt, ahol az isteneket az emberekhez hasonlóan halandó lényekként ábrázolták. Ahogy az aztékoknál is, az áldozat nem csak azt a célt szolgálta, hogy elnyerje az istenek kedvét, hanem azt is, hogy az isteneket életben tartsa. Ennek tudatában már sokkal jobban érthető a maja kultúra szokásos ábrázolásmódja, ahol egy királyt láthatunk, amint egy istent, mint csecsemőt, a karjaiban tart; mindamellett aggastyánként is előfordultak isteni ábrázolások.

A maják vallásában az emberáldozatok teljesen szokványosnak mondhatóak voltak. A rituális kivégzésekhez tartozott a lefejezés, megfullasztás (pl. Cenotes), akasztás, kövezés, mérgezés, csonkítás, de még az élve eltemetés is. A legkegyetlenebb megölési mód a has felmetszése és a még dobogó szív kitépése volt, amit a posztklasszikus korból fennmaradt kultusztárgyak (lásd chakmol) is bizonyítanak. Áldozatként elsősorban hadifoglyok szolgáltak, de saját népükből, sőt a társadalom felső rétegéből (vagy az ellenség vezetői közül) is kerültek ki emberek eme feladatra. Még kutatják, hogy ki mikor, hogyan és hol, milyen körülmények között lett feláldozva. Az még tisztázatlan, hogy a maják (mint az aztékok) csak azért háborúztak-e, hogy legyen elég emberáldozatuk, vagy pedig azért áldozták őket fel, hogy a királyok a hatalmukat bizonyítsák és az istenek kegyét elnyerjék. Bár a maják harcos népnek számítottak, az aztékok vérszomját megközelíteni sem tudták. Mindenesetre a legújabb kutatási eredmények (különösen mióta az 1973-as iratot megfejtették) erősen leredukálták a majákról alkotott korábbi képet, miszerint az aztékokkal ellentétben békés nép voltak, és csak ritkán áldoztak. E két nép megítélésének különbözősége onnan ered, hogy amikor a spanyolok meghódították Közép-Amerikát, még látták az aztékok vallási szertartásait, miközben a klasszikus maja-kultúra már eltűnőben volt. A Yucatán-félsziget északi oldalán azonban a posztklasszikus városokban erősen megváltozott a kultúra; a spanyol hódítás idején készült épületek romjaiból jól kiolvasható, hogy a vallás már nem azt a kimagasló szerepet játszotta, mint azelőtt, a klasszikus időkben.

A maja vallás kegyetlennek és visszataszítónak tűnő idegensége ellenére sok kitűnő kulturális teljesítményt ért el eme nép, például az időszámítás, az írás és az építészet terén.

Írás

A maja írás hieroglif írás, képjeleket, szótagjeleket és fonetikus jeleket egyaránt tartalmaz. Mára a rendelkezésre álló maja szövegek 90%-át elfogadható pontossággal el tudják olvasni. Az írásrendszer megfejtésében döntő szerepet játszott Jurij Valentyinovics Knorozov szovjet-orosz tudós munkássága.

Az írást – legendájuk szerint – Icamna nevű istenüktől, a nappalok és éjszakák irányítójától kapták.

Emlékei kőbe vésve, cserépre festve vagy stukkószerűen megmintázva maradtak fenn, írva pedig összesen három kódexben és egy kódex-töredékben. A többi indián írástól többek között az különbözteti meg, hogy minden jegye tojásdad vagy négyzetes alakú keretbe foglalt, s hogy az eredetileg ábrázolt tárgyak rajza már vázlatossá, sokszor felismerhetetlenné vált.

A klasszikus kor maja nyelve

A klasszikus kori maja feliratok legnagyobb részét a mai csol, csontal és csorti' nyelvek közös ősén írták. Ma még a kutatók vitatják, hogy vajon csak a keleti (tehát a ma is beszélt csorti' és a már kihalt csolti') vagy a nyugati nyelveket is magába foglaló proto-csol volt-e a feliratok nyelve. A legvalószínűbb, hogy az i. e. 300 és i. sz. 200 között írt szövegeket proto-csol, míg az ezt követő időszakban készült feliratokat proto-keleti-csol nyelven írták, amit sokszor proto-csolti'-nak is neveznek a szakirodalomban. Számos felirat tartalmaz a mai jukaték-maja nyelv ősén írt szavakat. Az i. sz. 700-as évektől kezdve a mai Yucatán-félsziget északnyugati részén található városok feliratai pedig már részben ezen klasszikus kori jukaték nyelven íródtak. A mai Chiapas állam területén található Toniná és más városok felirataiban pedig proto-celtal szavak is felbukkannak. A feliratok nyelve egy a beszélt nyelvtől eltérő konzervatív irodalmi nyelv volt. A lakosság nagy része proto-keleti és nyugati csol nyelvet beszélt a Yucatán-félsziget középső területein, míg északon klasszikus jukaték, délnyugaton pedig proto-celtal nyelvet használtak. A klasszikus kor végén i. sz. 900 körül a proto-nyugati és keleti csol nyelvek további nyelvekre szakadtak, a mai csontal, csol, csolti és csorti nyelvekre. A klasszikus kori feliratok nyelvét a leggyakrabban klasszikus csolnak vagy epigráfiai majának hívják. Ezen nyelv, hasonlóan a ma is beszélt maja nyelvekhez, ergatív típusú agglutinatív nyelv, amely nem használta a nyelvtani nemet. Főnévragozás nem volt, viszont az igei rendszer annál gazdagabb. Még vita tárgya, hogy az igeragozás során kifejezték-e az igeidőt, vagy csak az igei aspektusokat jelölték. Az ergatív nyelvekhez hasonlóan volt aktív, passzív, mediopasszív és antipasszív igemód. Az igék lehettek tranzitívak, intranzitívak vagy pozicionálisak, ez utóbbiakhoz olyan igék tartoztak, mint „állni”, „ülni”, „feküdni” stb. A szórend az ige-tárgy-főnév sorrendet követte és ettől a feliratokban ritkán tértek el. A deiktikus szavaknak fontos szerepe volt, és sokszor csak ezek jelölték a cselekvés idejét. Jelenleg körülbelül 1300 klasszikus szót ismernek, noha új feliratoknak köszönhetően ez a szám lassan növekszik.

Források

• Norman Hammond (1986). „A maja civilizáció kialakulása”. Scientific American (magyar kiadás) (10), 88-97. o.  
• Norman Hammond (1977). „The Earliest Maya”. Scientific American (3).  
• Norman Hammond (1982). „Ancient Maya Civilization”. Rutgers University Press.  
• Az emberiség krónikája. Officina Nova Kiadó 1984. ISBN 963-7835-60-1

További információk

• A maja civilizációról (francia és angol nyelvű)
• Az MSN Encarta a maja civilizációról (angol nyelvű)
• A maja csillagászatról
• Dr. Romhányi Attila: Világvége 2012? Hetedhéthatár

Kapcsolódó szócikkek

• Madridi kódex
• Párizsi kódex
• Mexikói maja kódex (Grolier-kódex)
• Drezdai kódex