I. Napóleon francia császár

I. Napóleon
Bonaparte Napóleon
A franciák császára Svájc közbenjárója A Rajnai Szövetség protektora Itália királya Andorra társhercege
Jacques-Louis David: Napóleon a dolgozószobájában (1812)
Francia császár
Uralkodási ideje
1804. március 20. – 1814. április 6. 1815. március 1. – 1815. június 22.
Koronázása	Notre-Dame, Párizs 1804. december 2.
Elődje	nem volt
Utódja	II. Napóleon
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Bonaparte
Született	1769. augusztus 15. Ajaccio, Korzika
Elhunyt	1821. május 5. (51 évesen) Szent Ilona
Nyughelye	Invalidusok dómja, Párizs 1840. december 15.
Édesapja	Carlo Buonaparte
Édesanyja	Letizia Ramolino
Házastársa	Joséphine de Beauharnais
Házastársa	Mária Lujza
Gyermekei	II. Napóleon
I. Napóleon aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Napóleon témájú médiaállományokat.

Bonaparte Napóleon, franciául Napoléon Bonaparte, olaszul Napoleone di Buonaparte, korzikaiul Napulione Buonaparte (Ajaccio, Korzika, 1769. augusztus 15. – Szent Ilona-sziget, 1821. május 5.), francia tábornok, hadvezér, politikus. Ragadványnevein a korzikai vagy a kis káplár, ellenfelei a korzikai szörnynek és emberevőnek is nevezték. 1799–1804 között első konzul, 1804- től 1814/15-ig I. Napóleon (franciául Napoléon I^er) néven a franciák császára (Empereur des Français), az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja. A világtörténelemben az egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a hadvezetés máig élő hatalmas ikonja. Eszméje Nagy Sándorét váltotta, aki Napóleon után a leghíresebb hadvezér még ma is a világon. Emellett mind a mai napig a leghíresebb francia, ugyanakkor a leghíresebb korzikai is. Napóleon az elfoglalt területeken polgári törvényeket vezetett be, ezzel segítette a feudalizmus felbomlását, a modern, polgári államok létrejöttét.

A pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran egyidejűleg, és Franciaország uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után, 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek Franciaország területére, lemondásra kényszerítve őt. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Hogy soha ne térhessen vissza, a győztes hatalmak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

Fiatalkora

1769. augusztus 15-én született Napulione Buonaparte néven a korzikai Ajaccio városában, egy nyolcgyermekes család második fiúgyermekeként. (A Joséphine de Beauharnais-val kötött házasságának okmányán azonban születési dátumaként 1768. február 5. lett megjelölve). Korzika szigetét Franciaország nem sokkal a születése előtt vásárolta meg a Genovai Köztársaságtól. A franciásabban csengő Napoléon Bonaparte nevet azonban csak később vette fel, majd családjától is megkövetelte a névváltoztatást.

A korzikai Buonaparték toszkánai kisnemesi család leszármazottai voltak, akik a 16. században telepedtek le Korzikán. A családban mindig korzikai nyelven beszéltek. Élete végén, a Szent Ilonán töltött száműzetésében is volt a társaságában egy korzikai inas, akivel anyanyelvén tudott társalogni, hogy senki se értse. Édesapja Carlo Buonaparte ügyvéd volt, akit 1777-ben Korzika képviselőjévé neveztek ki XVI. Lajos francia király udvarában. Napóleonra gyermekkorában leginkább édesanyja, Letizia Ramolino volt hatással. Szigorú nevelése segített megfékezni az ifjú Bonaparte izgágaságát. Egy bátyja volt, Joseph, a többi testvére: Lucien, Élisa, Louis, Pauline, Caroline és Jérôme fiatalabb volt nála. Napóleont a második születésnapja előtt, 1771. július 21-én keresztelték meg az ajacciói katedrálisban.

1778 decemberében még tízéves sem volt, amikor édesapja magával vitte Franciaországba, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd ösztöndíjasként május 15-én beíratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. Öt évet töltött itt. Ahogy később Bourienne - iskolatársa és barátja - elbeszélte, Bonaparte rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, és ebben a tárgyban mindig osztályelső volt. Kitűnő eredményeket ért el a történelemben, a földrajzban és más tantárgyakban is, a latin és a német nyelv kivételével, nyelvérzéke nem volt. Írása viszont egyszerűen olvashatatlan volt és ez nem is változott. Az ekkor még harcos franciaellenes nézeteket valló korzikai hazafi – Napóleon – sorozatosan összetűzésbe került iskolatársaival. Némettanára, egy bizonyos Bauer idiótának és tehetségtelennek nyilvánította az ifjút. Miután 1784-ben befejezte a brienne-i iskolát, tüzér hadapródként a párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja lett. 1785 szeptemberében Laplace előtt tette le a tiszti vizsgát, és hadnaggyá (egyes források szerint alhadnaggyá) nevezték ki.

1786 januárjában lépett szolgálatba. A valence-i és az auxonne-i helyőrségekben szolgált 1789-ig, a forradalom kitöréséig. Ekkor sem hagyta abba a tanulást; sokat olvasott, elsősorban hadászati, harcászati és történelmi tárgyú műveket.

A forradalom időszaka

Bonaparte az arcolei híd csatájában (1796)
(A. J. Gros festménye)

Fokozatosan haladt előre a ranglétrán, 1792-ben századossá léptették elő. Többször is visszatért Korzikára, ahol hármas küzdelem alakult ki az ottani nacionalisták, a royalisták és a forradalmárok között. Végül 1793 áprilisában családjával együtt Franciaországba kellett menekülnie, miután szembekerült a sziget elszakadásáért küzdő Pasquale Paolival.

A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárásával Bonapartét megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. A városban a republikánus kormány ellen tört ki lázadás, és partra szállt egy brit sereg is. Bonaparte sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat állíttatott fel az Eguillete-hídra, ezeket a kikötőben álló brit hajókra irányította, menekülésre kényszerítve őket. Ezután egy sikeres támadással a franciák visszafoglalták a várost. A rohamban maga Bonaparte is megsebesült, a combját érte találat. Dandártábornokká léptették elő, majd 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett. Zseniális tervei miatt felfigyelt rá a Közbiztonsági Bizottság is. Augustin de Robespierre-rel, a forradalmár Maximilien de Robespierre öccsével együttműködve dolgozott. Robespierre bukása után Bonapartét hazaárulás vádjával 1794. augusztus 6-án bebörtönözték az antibes-i várba, de két hét után szabadon engedték. Hiába utazott azonban Párizsba, nem kapott újabb parancsnoki megbízást. Bátyja, Joseph 1794-ben feleségül vette Julie Clary polgárleányt. 1795 áprilisában Napoléon Bonaparte, ekkor még csupán „névtelen” tábornok, eljegyezte Julie húgát, Désirée-t.

Joséphine de Beauharnais, Malmaison kastély, 1801

A royalisták 1795. október 5-én (a forradalmi időszámítás szerint a IV. év vendémiaire 13-án) megpróbálták átvenni a hatalmat Párizsban a Nemzeti Konvent ellen. A teljhatalommal felruházott Barras Bonapartét nevezte ki szárnysegédjévé, valamint a Tuileriák palotájában székelő Konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek parancsnokává. Egy fiatal lovastiszt, Joachim Murat segítségével számos tüzérségi fegyvert szerzett (Murat később Bonaparte sógora lett). Az ágyúkat másnap a támadók visszaszorítására használták. Később azzal dicsekedett, hogy kartácstűzzel tisztította meg az utcákat, habár ezt a harcot erkölcstelennek bélyegezték egész Párizsban. Győzelmei hírnévhez, gazdagsághoz segítették, és megszerezte a Direktórium támogatását is. Elsősorban Barras, a Direktórium elnöke vált Bonaparte lekötelezettjévé. A végrehajtó hatalmat gyakorló Direktórium Bonaparte tábornokot nevezte ki a honi hadsereg parancsnokává, így közvetlen rálátása nyílt a francia politikai élet fejleményeire. Élete ezután minden szempontból gyökeresen megváltozott. Heteken belül romantikus kapcsolatba kezdett a kivégzett Alexandre de Beauharnais vikomt özvegyével, Barras volt szeretőjével, Josephine de Beauharnais-vel. Bonaparte tábornok sietve felbontotta eljegyzését Désirée Claryval, és 1796. március 9-én feleségül vette Joséphine-t, akinek néhai hitvesétől már volt két gyermeke: Eugène és Hortense. A tábornok beköltözött feleségének kastélyába, a Párizs melletti Malmaisonban.

Első hadjáratok

Napoléon Bonaparte és a Szfinx (Jean-Léon Gérôme festménye)

Két nappal házasságkötése után Bonaparte Nizzában átvette a francia „Itáliai Hadsereg” vezetését, és 1796. március 27-én sikeres hadjáratot indított Észak-Itáliában az osztrák és szárd–piemonti erők ellen. Győzelmet győzelemre halmozott és elfoglalta Milánót. Katonái Lodinál „A kis káplár” (le petit caporal) becenevet adták neki. Kiszorította az osztrákokat Lombardiából, és legyőzte a pápai állam hadseregét is. Mivel VI. Piusz pápa ellenezte XVI. Lajos király kivégzését, a Francia Köztársaság annektálta a Pápai Állam egyes területeit. Bonaparte figyelmen kívül hagyta a Direktórium utasítását, hogy vonuljon Róma ellen, és fossza meg a pápát hatalmától. (Egy évvel később egyébként Berthier tábornok elfoglalta az „örök várost”, és február 20-án VI. Piuszt börtönbe záratta, aki a fogva tartása alatt meghalt.) 1797-ben Bonaparte már Ausztria ellen vezette seregeit, és tárgyalásra kényszerítette Ferenc osztrák uralkodó főherceget. A Campo Formió-i békeszerződés Észak-Itália területének nagy részét a Francia Köztársaság uralma alá rendelte, Németalfölddel és a Rajna melletti területekkel együtt. Bonaparte ezután Velencébe vonult és megadásra kényszerítette a várost, véget vetve a Velencei Köztársaság ezeréves függetlenségének. 1797 végén Bonaparte az általa elfoglalt észak- és közép-itáliai területek nagy részét egy, a csatlós Ciszalpin Köztársaságban egyesítette.

Az itáliai hadjárat sikere nyomán Bonaparte franciaországi politikai befolyása is egyre nőtt. Két folyóiratot jelentetett meg, névleg a seregei számára, amelyeket azonban Franciaországban is széles körben olvastak. 1797 májusában Párizsban kiadta harmadik újságát, „Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux” címmel. Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, mintegy figyelmeztetve Barrast és szövetségeseit a Direktóriumban. A royalisták először Napóleont kezdték támadni itáliai fosztogatásai miatt. Bonaparte szeptember 4-én Augerau tábornokot küldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat, és tisztítsa meg várost a royalistáktól (fructidor 18.). Ez ismét Barras és republikánusai kezébe adta a hatalmat, de Napóleon seregeinek a városban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Bonaparte decemberben győzelmes hódítóként tért vissza a fővárosba. Népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiét. A Direktórium ekkor, – tartva Napóleon növekvő befolyásától – kinevezte őt az Egyiptom ellen készülő hadsereg parancsnokává.

Korabeli angol karikatúra Napóleonról, ahogy Saint-Cloud-ban feloszlatja az Ötszázak Tanácsának ülését

Bonaparte következő hadjárata súlyos kudarccal végződött. Seregével Egyiptom ellen vonult, hogy a briteket elvágja Indiától. Málta elfoglalása (1798. június 10.) után Alexandrián keresztül Kairóba vonult, és 1798. július 21-én a „piramisok csatájában” legyőzte a mamlúkok hadseregét. A Horatio Nelson admirális vezette brit flotta azonban augusztus 1-jén a nílusi csatában legyőzte a francia flottát, így Napóleont elvágta Franciaországtól. Az Egyiptomban rekedt hadvezér folytatta az ország közigazgatásának átszervezését, a kíséretében lévő tudósok pedig az ókori egyiptomi kultúrát tanulmányozták. Miután az Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult Szíriába, Akkónál azonban a brit parancsnokság alatt harcoló törökök visszavonulásra kényszerítették.

Eközben létrejött a második francia-ellenes koalíció, amelynek hadereje 1799 tavaszán visszaszorította az itáliai hadsereget. Emiatt Franciaországban zavargások kezdődtek a Direktórium ellen. Bonaparte tábornok – seregét Egyiptomban hátrahagyva, a rá vadászó brit flotta éberségét kijátszva – néhány hívének kíséretében visszatért Párizsba.

Hazatérése után Talleyrand közvetítésével Sieyès direktor tárgyalásokat kezdett Bonapartéval a kormányzat megdöntéséről. Az államcsíny szervezői között volt Napóleon bátyja Lucien, - az Ötszázak Tanácsának október 23-án (brumaire 1-jén) megválasztott elnöke Roger Ducos direktor, - Joseph Fouché rendőrminiszter és Talleyrand. 1799. november 9-én (brumaire 18-án) a törvényhozó testületek ülését áthelyezték Saint-Cloud-ba, Párizstól nyugatra, és Bonapartét bízták meg a fővárost védelmező seregek parancsnokságával, miután az összeesküvők rémhíreket terjesztettek el a jakobinusok szervezkedéséről. Másnapra a képviselők rájöttek hogy államcsínnyel állnak szemben, és követelni kezdték hogy Bonapartét fosszák meg a hatalmától, aki válaszul a katonáival feloszlatta az Ötszázak illetve a Vének Tanácsát. Néhány képviselőt visszatereltek a kastélyba, ahol utasításra határozatot fogadtak el egy ideiglenes, háromtagú konzulátus felállításáról. Ennek tagjai Sieyès, Roger Ducos és Bonaparte lettek.

Az első konzul

Bonaparte mint első konzul
(Ingres festménye)

Első konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre. Óriási hatalom összpontosult a kezében: ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az Államtanács tagjait.

1800-ban Napóleon serege élén átkelt az Alpokon Itáliába, ahonnan az osztrákok csaknem teljesen kiűzték a franciákat, amíg ő Egyiptomban volt. A hadjárat balszerencsésen indult a franciák számára, mivel Bonaparte stratégiai hibákat követett el. Bár a Masséna tábornok vezette francia erőket az osztrákok Genovában ostromzár alá vették, az osztrákok ezzel jelentős erőforrásoktól estek el. Ennek, illetve Desaix tábornok utolsó pillanatban érkező erősítésének köszönhetően júniusban Bonaparte éppen hogy győzni tudott a marengói csatatéren. A lunéville-i béketárgyalásokon a bátyja, Joseph állt a francia delegáció élén. Az osztrákok vonakodtak elismerni Franciaország újonnan szerzett területeit, ezért Bonaparte parancsot adott Moreau tábornoknak, hogy mérjen ismételt csapást Ausztriára. A Hohenlindennél elszenvedett vereség után az osztrákok végül meghátráltak, 1801 februárjában pedig aláírták a lunéville-i békét. Az angolokkal 1802-ben kötötték meg az amiens-i békét. A hálás francia nép augusztus 2-án Napóleont örökös konzullá választotta.

Rendelkezéseinek java része túlélte a 19. század politikai változásait, ezek biztosították a modern Franciaország alapjait. A prefektúrarendszer bevezetésével erősen központosította a közigazgatást, jelentősen megerősítette a rendőrséget. Az adóbeszedés hatékonyságának növelése és a Francia Nemzeti Bank (Banque de France) megalapítása (1800) révén stabilizálta az ország pénzügyi helyzetét. Az oktatást kiemelt közszolgáltatásként kezelte. A VII. Piusz pápával kötött konkordátum (1801) az egyház és a forradalom kiegyezését jelentette. Elválasztotta az egyházat az államtól, de vállalta, hogy visszafogja a vallásellenes mozgalmakat és finanszírozza az egyház működését. A pápa viszont elismerte az egyházi javak kisajátítását és a főpapok állami kinevezési jogát.

A katonai és polgári érdemek elismerésére – tekintet nélkül származásra és vallásra – létrehozta a Becsületrendet. 1804-ben vezette be a Code Napoléont (Code Civil, Napóleon törvénykönyve).

A császár

I. Napóleon császári díszben
(Ingres festménye)

Az 1804-es Cadoudal–Pichegru-féle royalista-összeesküvés véres megtorlását és Enghien hercegének kivégeztetését követően a Szenátus felajánlotta Bonaparte tábornoknak a császári címet, és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame-székesegyházban VII. Piusz pápa jelenlétében Napóleon megkoronázta magát. A „franciák császára” családtagjainak (Lucien öccse kivételével) császári hercegi címet adományozott, legkiválóbb tábornokait Franciaország marsalljaivá léptette elő (1804), és híveinek új, császári nemességet hozott létre (1808). 1805 májusában Milánóban Itália királyává koronázták.

Napóleonnal szemben 1803 és 1805 között csak az erős hadiflottával rendelkező Nagy-Britannia volt képes ellenállást kifejteni. A császár 1804-ben hozzálátott az Anglia elleni invázió előkészítéséhez (boulogne-i expedíció), azonban 1805. október 21-én Nelson a trafalgari csatában megsemmisítő vereséget mért a francia–spanyol hajóhadra, így Napóleon terve a szigetország meghódítására meghiúsult. 1805-ben Nagy-Britannia, Oroszország és Ausztria létrehozta a harmadik koalíciót, melyhez 1806-ban Poroszország is csatlakozott, létrehozva a negyedik koalíciót.

Napóleon megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, és győzelmet aratott Ulmnál, majd Austerlitznél (1805). A poroszok Jénánál és Auerstädtnál (1806) szenvedtek vereséget, az oroszok pedig Friedlandnál (1807). A tilsiti béke után Napóleon lett Európa irányítója. Angliát a Berlinben 1806-ban kiadott kontinentális zárlattal próbálta térdre kényszeríteni.

A Birodalom 1811-ben.
Sötétlila: Franciaországhoz tartozó terület; Világoslila: Franciaország szövetségesei.

1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát (félszigeti háború), ez azonban a lakosság ellenállása miatt véres és elhúzódó partizánháborúba torkollott. Az osztrákok által kovácsolt ötödik koalíció újabb támadást indított ellene, Károly főherceg vezetésével Aspern-Esslingnél komoly küzdelemre késztették (itt szerzett halálos sebesülést egyik legjobb barátja, Jean Lannes marsall), de Ausztria Wagramnál ismét vereséget szenvedett, így Napóleon Bécset is elfoglalhatta. A wagrami csatát megelőzően Napóleon Magyarországra is betört. A győri ütközetben (1809) legyőzte János főherceg osztrák és József nádor magyar nemesi felkelő seregét. (Ez volt a magyar nemesi felkelés (inszurrekció) utolsó fegyveres bevetése.)

A Spanyolországban és Portugáliában elszenvedett kisebb kudarcok ellenére Napóleon 1810-ben hatalma csúcsára jutott. Hogy uralmát a többi európai uralkodóval szemben is legitimálja, saját dinasztiát kívánt alapítani. A hódítások révén létrejött csatlós királyságok rendszere, amelyek trónjain többnyire rokonai ültek, Spanyolországtól Lengyelországig, Itáliától Hollandiáig terjedt. Legfőbb vágya az volt, hogy fiú örököse legyen, ezért elvált Joséphine-től, aki nem tudott neki gyermeket szülni, és feleségül vette a 21 évvel fiatalabb, Habsburg-házból való Mária Lujza osztrák főhercegnőt, I. Ferenc osztrák császár legidősebb leányát. 1811-ben megszületett a trónörökös, Napoléon François Joseph Charles Bonaparte, akit azonnal Róma királyává nevezett ki.

Napóleon visszavonul Moszkvából (1812)

Időközben megromlott a kapcsolat Franciaország és Oroszország között. Néhány sikertelen megegyezési kísérlet után 1812. június 24-én Napóleon hadjáratot indított Oroszország ellen. A mintegy 453 000, más források szerint akár 6-700 ezer fős Grande Armée átkelt a Nyeman határfolyón. Napóleon a francia hadsereg zömét elvitte és támogatásul szinte Európa minden sarkából gyűjtött csapatokat, így Itáliából, Németország valamennyi államából, Spanyolországból és Portugáliából, Németalföldről, a Balkánról, Lengyelországból. Csatlakozásra kényszerítette az osztrák császárt is, annak serege révén magyar és cseh katonaság, sőt a magyarországi nemzetiségek is részt vettek az oroszok elleni háborúban. Oroszország elleni ilyen hatalmas invázióra legközelebb csak a második világháborúban kerül sor. Az oroszok egy ideig csak visszavonultak és a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. Mihail Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnoka végül Borogyinónál felvette a harcot Napóleonnal. A borogyinói csatában (1812. szeptember 7.) egyik fél sem tudott kicsikarni döntő győzelmet, az oroszok ismét visszavonultak. Napóleon elfoglalta az égő Moszkvát, de a tél közeledte miatt visszavonulásra kényszerült. November végén a Berezina folyón való átkelésnél a Grande Armée maradványa is kis híján megsemmisült.

1813-ban minden addiginál szélesebb keretekben létrejön a Napóleon-ellenes hatodik koalíció. Napóleon 1813 májusában ismét diadalmaskodott az oroszok és a poroszok fölött Lützennél és Bautzennél. Nem fogadta azonban el azt az egyébként roppant előnyös feltételeket tartalmazó békeajánlatot, amelyet Ausztria ajánlott fel a prágai kongresszuson. Ekkor az Osztrák Császárság is csatlakozott a Napóleon-ellenes koalícióhoz. Hatalomra kerülése óta a legnagyobb kudarc Lipcsénél, a „népek csatájában” érte, ahol a Grande Armée – a szövetséges (szász, württembergi, hesseni) csapatok átállásai miatt – megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült orosz-német-angol-svéd haderőktől. 1814-ben a koalíció csapatai már elérték Franciaország határát. Kihirdették, hogy nem a francia nép ellen, hanem a császár ellen harcolnak. Márciusban elfoglalták Párizst. 1814. április 6-án marsalljai követelésére Napóleon császár Fontainebleau-ban lemondott a trónról fia, Napoléon François Joseph herceg javára.

Elba és a száz nap

A lemondási okmány

A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával vihetett 400 főnyi testőrséget.

1814. május 4-én érkezett meg Elba szigetére. Azt nyilatkozta ugyan, hogy a világtól visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe. Figyelemmel kísérte az európai eseményeket, és úgy döntött, visszatér Franciaországba. 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Golfe-Juan településnél, Cannes és Antibes között. Miközben átkelt az Alpokon, a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette. Az Elbáról visszatérő Napóleont és seregét az 5. királyi gyalogosezred Grenoble közelében akarta feltartóztatni. Miután az előőrse találkozott a lojalista ezreddel, a volt császár előrement és szétnyitotta kabátját, majd a következőt mondta: „Ha van bárki köztetek, aki megölné a császárát, itt állok!” Rövid csend után az 5. ezred katonái kiabálva éltették őt. Március 20-án már Párizsban volt. Visszatérése után a nép lelkesedése hamar alábbhagyott, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra van ítélve. Maga Napóleon sem volt már a régi: a súlyos katasztrófával végződött oroszországi hadjárat nagyon megviselte, hisz egyrészt akkor tulajdon szemével láthatta katonái méltatlan halálát a hidegben és a nélkülözések között, másrészt már sokkal hamarabb kimerült és fogékonyabb lett a betegségekre. Már a waterlooi csata előtt is fizikailag és pszichésen is elég rossz állapotban volt, kialvatlannak és határozatlannak tűnt, ezért a stratégiában egyik szarvashibát a másik után csinálta.

A waterlooi csata Sadlet festményén

Hogy megakadályozza a szövetséges csapatok találkozását, seregével villámgyorsan Belgiumba vonult. Itt 1815. június 16-án megverte a poroszokat. Két nappal később Waterloonál a Wellington herceg vezette brit-holland-belga csapatokkal csapott össze. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor felbukkantak Blücher porosz tábornagy vezette csapatok. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a waterlooi csatában 1815. június 18-án.

Párizsban a törvényhozás lemondásra kényszerítette a császárt (1815. június 22.). Napóleon a brit kormánytól kért védelmet, azonban ők nem engedték angol földre, hanem az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona-szigetre száműzték.

Szent Ilona szigete és halála

Napóleon Szent Ilonán

Napóleon a HMS Bellerophon hadihajó fedélzetén 1815. július 15-én indult el Szent Ilona-szigetére, ahova 1815. október 15-én érkezett meg kis számú kíséretével. Más forrás szerint HMS Bellerophonnal 24-én érkezett meg Torbayba, 27-én Plymouthba, augusztus 7-én indult útnak Szent Ilonára a Northumberland nevű hajóval. Szent Ilonán a Longwood House-ban élt haláláig. A száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal, valamint emlékiratai tollba mondásával töltötte. Utolsó évei keserűségben és mély haragban teltek, úgy érezte, mintha halálra ítélték volna. Itt is halt meg 1821. május 5-én.

1840-ben François Ferdinand d’Orléans tengernagy, Joinville hercege, Lajos Fülöp király fia hazaszállította Napóleon hamvait, és Párizsban az Invalidusok dómjában helyezték örök nyugalomra.

Napóleon sírja az Invalidusok dómjában

Halálával kapcsolatban Sten Forshufvud svéd fogász és mérgezésszakértő bizonyította az arzénmérgezést. Megmaradt haj- és szőrszálakból Forshufvudnak sikerült kimutatni nagy mennyiségű arzént, amely idült mérgezésre vall. A francia történészek felháborodással fogadták Forshufvud bejelentését és próbálták többféle módon cáfolni: az egyik szerint az arzén csak az akkori divatos illatszerek útján került a szervezetébe, ám ezek révén nem juthatott be olyan nagy mennyiség, amely idült mérgezést okozott volna. Ez az arzénmennyiség ráadásul nem képes így lerakódni a hajszálakban, vagy csontokban. Napóleon halálát egész eddig gyomorráknak tulajdonították, viszont az orvosoktól származó korabeli jelentésekből egészen más tünetek rajzolódnak ki: Napóleon a száműzetés évei alatt rendkívül elhízott és elpuhult. A rák krónikus soványságot idéz elő, különösen a végső stádiumban, ellenben az arzén eredményez elhízást. Az idült arzénmérgezést ráadásul meggyőzően alátámasztja a tény is, hogy amikor a Szent Ilonán felnyitották a császár koporsóját, hogy hazavigyék, a testet teljesen épen találták. Az arzén lelassítja a szövetek bomlását, ehhez pedig nagy mennyiségnek kellett lennie a testében. A kétkedők véleményét támasztja alá, hogy az arzénmérgezés további tünetei fokozott hajhullás, valamint jellegzetes csíkok kialakulása a körmökben, ezeket azonban nem észlelték a holttesten.

Forshufvud felfedezése körüli vitát még nacionalista felhangok is kísérték, erre a fogász maga is azt mondta, hogy Franciaországban csupán azért nem fogadják el a felfedezését, mert nem egy francia révén került napvilágra. Forshufvud még további éveket töltött nyomozással, hogy kiderítse, ki mérgezte meg Napóleont. Arra az eredményre jutott, hogy Charles Tristan de Montholon márki követte el a gyilkosságot, akit a Bourbonok béreltek fel, mert féltek attól, hogy Napóleon ismét megszökik, mint 1815-ben. De Montholon márki pénzéhes alak volt, akit a Bourbonok derekasan megfizettek. Gyakran ingadozott a királyság, a köztársaság és a császárság között, azonkívül személyes bosszú is vezérelhette, mert felesége viszonyt folytatott Napóleonnal és gyereket is szült tőle. A villában De Montholon könnyen férhetett arzénhoz, mert a penészes, régi házban sok patkány élt, ezek ellen arzént használtak akkoriban. Napóleonnak ebédre és vacsorára egy dél-afrikai bort szolgáltak fel, ami hordókban érkezett hajóval a szigetre. A márki Napóleon pohárnoka volt, ezért kizárólag ő felelt a borért. Tévedésből azonban Cipriani, a császár korzikai inasa, akivel anyanyelvén beszélt mindig, ivott a mérgezett borból és meghalt. Testét ráadásul el is távolították a sírból, hogy ne tudódjon ki a mérgezés. Napóleon ettől kezdve maga is úgy érezte, hogy megmérgezik, és ez a tudat élete vége felé teljesen hatalmába kerítette. Úgy vélte, hogy angol fogvatartói aljas módon mérgezik. A sziget kormányzóját, Hudson Lowe-t vélte felbérelt gyilkosának, akivel mélységesen gyűlölték egymást. Napóleon azóta tekintett ilyen nagy gyűlölettel a britekre, hogy azok Szent Ilona szigetére száműzték, és nem Nagy-Britanniában adtak neki menedéket. Lowe viselkedése is alátámasztotta Napóleon gyanúját, a kissé paranoiás és meglehetősen ostoba brit katonatiszt szinte betegesen félt Napóleon szökésétől, s többször beszélt arról, hogy Európának nagy haszna lenne Napóleon halálából.

Napóleon elhunytához hozzájárult, hogy az utolsó évben az orvosaitól kapott gyógyszeres kezelés miatt a szervezetében levő arzén olyan anyagokkal keveredett, amelyek sietették halálát. Az orvosok nyilván nem is tudták, mi Napóleon igazi baja, így a császár a többnyire hashajtóval történő kezelésektől súlyosan megviselten, megtörve és fizikailag teljesen összeomolva hunyt el, 1821-ben.

Értékelés és összefoglalás

Mint ember kétségtelenül elkápráztató volt, sokoldalú, intelligens és gazdag fantáziájú.
   – Hobsbawm, angol történész

Napóleon személyében a történelem egy olyan egyéniségével találkozunk, akinek életével eddig kb. 200 000 mű foglalkozott, aki 60 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, vagyis többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar együttvéve. Személye körül szinte kultusz alakult ki, már kortársainak nagy többsége is zseninek tartotta, akit csak „imádni vagy gyűlölni” lehetett, és akinek mellszobra a 19. századi polgári dolgozószobák állandó dísze volt.

Kudarcaira gyakran keresett bűnbakot, akit akasztással, korbácsolással vagy nyilvános fenyítéssel büntetett. Megvetette a demokráciát és a politikai haladást. De még hiányosságai sem fedhetik el azt a tényt, hogy katonai zseni volt. Hideg modora lehetővé tette, hogy mindig az ellenség előtt járjon. Spanyol szövetségesei gyakran felbőszítették, de végül elismerte, hogy ők voltak a legjobbak, akikkel együtt harcolt.
   – Charles Esdaile, a Liverpooli Egyetem professzora

Bukása után gyűlölködő írások halmaza jelent meg hírneve lerombolására, majd ezek dicsőítő könyvek sorának adták át helyüket, és megszületett Napóleon legendája. Élete csak a 20. században kapott reális értékelést. Uralkodása toleráns volt, általánosságban elmondható, hogy a 18. századi felvilágosult abszolutista uralkodóinak gyakorlatát folytatta. A háborúiban azonban egymilliónál is több francia katona esett el, de még milliók pusztultak el Európa lakosságából is, melynek hatása továbbgyűrűzött a természetes népszaporulat alakulásába.

A francia társadalom szerkezete uralkodása alatt nem sokat változott, megmaradt olyannak, amilyenné a francia forradalom tette. A lakosság háromnegyede földműves volt, a nemesség felszámolása megszűnt, de korábbi előjogaikat már nem kapták vissza. A háborúk serkentették az ipar fejlődését, bár a kontinentális zárlat miatt el volt zárva a tengerentúli piacok elől.

Napóleon megteremtette a prefektúrák korszerű közigazgatási rendszerét, a polgári törvénykönyvet, az igazságszolgáltatási rendszert, a pénzügyi rendszert, a nemzeti bankot, az egyetemet és a katonai iskolákat, amelyek a modern Franciaország alapjai lettek.

Napóleoni háborúk

1792 és 1815 között Franciaország állandóan hadban állt bizonyos európai hatalmakkal. Már a forradalmi Franciaország szembekerült Nagy-Britannia, Ausztria, Oroszország és Poroszország monarchiáival, amelyek akkor a forradalomtól féltették saját hatalmukat, később pedig az egyre erősödő Napóleontól tartottak. 1799-ben az uralomra jutó Napóleon vezetésével a franciák Anglia és Oroszország kivételével csaknem egész Európát meghódították. Egyes, szövetségre kényszerített területeken (például Nápolyi Királyság, Spanyolország) gerillamozgalmak bontakoztak ki a francia fennhatóság ellen.

A napóleoni háborúk a fényes győzelmek ellenére nem annyira tekinthetőek dicsőségesnek a nagy pusztítások miatt. 1914-ig ez volt Európa történelmének legnagyobb és legtöbb véráldozatot követelő konfliktusa. Egyiptomi hadjárata során Napóleon maga adott parancsot török vagy arab foglyok és egyszerű közemberek likvidálására, amit sokan népirtásnak tartanak.

Idézetek Napóleontól

„	Egy népet csak úgy lehet vezetni, ha jövőt mutatunk neki. A vezető: reménységmondó.	”

„	Két hatalom létezik a világon, a kard és a lélek. Előbb-utóbb a lélek mindig győz a kard felett.	”

Magyarul

• Buonaparte Napoleon levelei, mellyek az ütközet mezején Charleroinál junius 18-dikán 1815-ben megtaláltattak. Az Eggyesűlt Belgiumi Tartományok királyjának parantsolatjára; ford. Czővek István; N. Kiss István, Pest, 1816
• Napóleon' önéletírása aját keze és dictálása után. A' franczia kiadás szerint híven magyarázta Fábián Gábor; Trattner J. M. és Károlyi István, Pest, 1829 (hasonmásban: 1986, 1992)
• Julius Caesar története; a császár tollbamondása után Sz. Ilona szigetén leírta M. Marchand, ford. Huszár Imre; Hartleben, Pest 1865
• Bonaparte Napoleon emlékirata. A magyar Napoleon-irodalom legrégibb, egykorú kéziratos lelete 1815-1915; tan., jegyz., életrajz, sajtó alá rend. Huttkay Lipót; Magyar Vállalkozás, Bp., 1915
• Gondolatok; ford. Fóti József Lajos; Irodalom, Bp., 1932 (Az irodalom kincsei)
• Napoleon Szent ilonai emlékiratai; vál., ford., bev. Timár László; Officina, Bp., 1943 (Officina könyvtár)
• A fiatal Napóleon írásai Korzikáról; ford., bev. Jókai Rita; JATE Történész Diákkör, Szeged 1998 (Documenta historica)
• Napóleon Szent Ilona szigeti emlékiratai; vál., ford., bev., jegyz. Tímár László; Seneca, Bp., 1998
• Napóleon trianoni dekrétuma az Illír Tartományok megszervezéséről 1809. december 25.; ford., sajtó alá rend., tan. Pándi Eszter; JATEPress, Szeged 2000 (Documenta historica)
• Napóleon levelei Joséphine-hez; ford. Csertán Károly; Kirké, Bp., 2001
• Az uralkodás művészete; vál., ford., bev. Takács M. József; Helikon, Bp., 2015 (Helikon zsebkönyvek)

Források

• Castelnot, André. Napóleon, Századok-Emberek sorozat. Európa Könyvkiadó (1972) 
• Feleki László. Napoleon. „A csodálatos kaland”. I-III.. Magvető Könyvkiadó (1976) 
• Feleki László. Napoleon utókora. Magvető Könyvkiadó (1979). ISBN 963-271-036-3 
• Herbert Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László. Történelem. 1789-től 1914-ig. ISBN 963-04-6874-3 
• A. Z. Manfred. Napóleon. Kossuth Kiadó/Gondolat Kiadó (1981). ISBN 963-09-1681-9 
• Marczali Henrik: NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET X. kötet, A forradalom és Napoleon kora. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• J. Tarle. Napóleon. Gondolat Kiadó (1961) 
• Fekete Sándor. Így élt Napóleon. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó (1975) 

További információk

• napoleon.lap.hu. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Szikora Péter: Napóleon. [2009. május 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Jagodics Péter: Napóleon hadserege. ZMNE, 2003. szeptember. [2009. május 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Napóleon rejtélyes halála. sulinet.hu. [2009. december 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Befejeződhet a vita Napóleon haláláról. mult-kor.hu, 2005. október 14. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Napóleon tömeggyilkos volt. mult-kor.hu, 2005. december 12. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Kalapács alatt Napóleon levele. mult-kor.hu, 2006. február 16. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Napóleon katonái lecsúszott nadrággal menekültek Oroszországból. mult-kor.hu, 2006. október 10. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• A gyomorrák végzett Napóleonnal. mult-kor.hu, 2007. január 24. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Felújítják Napóleon elbai villáit. mult-kor.hu, 2007. május 17. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Heraldica.org – Napoleonic heraldry (angol nyelven). (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• LIGNY – QUATRE BRAS – WATERLOO (1815. június 16-18.). (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• Napóleon levelezése (francia nyelven). (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
• A francia forradalom és napóleoni háborúk adatai, 1789–1815 (francia nyelven). (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)

Kapcsolódó szócikkek

• Mellénybe dugott kéz

Előző uralkodó: –

Francia császár 1804 – 1814 1815 – 1815

Következő uralkodó: II. Napóleon